Normális vagyok? Szívből örülök a gyereknek, pedig tudom, hogy egyedül fogom felnevelni.

Azon vagyok képzeld. A kislányom is egy rendkívül kiegyensúlyozott, okos, boldog gyerek. Semmi baj nincs vele, mindenki csak ámul, hogy milyen szépen nevelem. A lányom és a születendő gyermekem az, aki értelmet ad az életemnek.

Aki ebbe születik bele, annak nem kell magyarázkodni, mert neki ez lesz a természetes. A lányom nagyon pici volt, mikor szétmentünk az apjával. Mostmár 7 éves okos nagylány, soha nem kérdezte meg, hogy miért nem élünk apával. Fenntartunk egy normális viszonyt, akkor találkoznak amikor csak akarnak. Működhet így is, amint azt a mellékelt ábra mutatja.

Nyilván nem ugyanaz, de szerintem felesleges ítélkezni, legfőképp úgy, hogy nem tudni kinek milyen háttere van. Akinek nem tetszik ez a felállás, aszerint mit kellene tennem? Vetessem el a gyereket? (hallani se akarok róla) Éljünk együtt, mintha minden rendben lenne, aztán egyszer majdcsak robban egy akkora bomba, hogy akkor aztán tényleg gáz lesz? Vagy menjek a világ másik végére? Mégis mi a jó megoldás? Elhiszem, hogy másnak az a legegyszerűbb megoldás, hogy elveteti a gyereket és akkor nincs mit gondolkodni, de megvan a véleményem az ilyenről (speciális helyzeteket kivéve persze). Nem indokolt az, hogy ez a gyerek ne szülessen meg, mert igenis jó esélye van boldog, teljes életet élni, ahol mindenki szereti és örömmel várja. Annyi a baj, hogy nem a klasszikus családmodellbe. Hát Istenem....aki abba szül, az se biztos, hogy úgy marad.....

Ha még olvassa valaki.... egy hónappal a kérdés kiírása után odaköltöztem a páromhoz, azóta osszehazasodtunk, a fiunk 2 éves és minden a legnagyobb rendben. Fogalmam sincs, hogy gondolhattam ekkora hülyeséget, hogy külön nevelem.