Lelki ismeret furdalásom van hogy tudom ezt fel dolgozni?

Ez csak duma, h majd ha érzed a mozgását, meg majd ha meglátod uh-on, akkor majd húdenagy érzelmek árasztanak el....innen puszilom az abortuszelleneseket :)

Hát kérdező, sajnálom, h ezt meg kellett tapasztalnod a saját bőrödön, de itt is elmondták már milliószor, h babát csak stabil kapcsolatba szabad bevállalni, de még annak is van rizikója. Te meg vállaltad egy fellángolásra. most már sokat nem tudsz tenni, vagy örökbeadod, vagy várod tovább a húdenagy érzelmeket, hátha megjönnek valamikor és ha nem is fog jó emlék kötődni ehhez a babaváráshoz, legalább a babát nem fogod utálni.

Sajnálom, ami veled történt.

Megkérdezhetem, mennyi idős vagy? El tudod majd egyedül látni a babád?

Hiszem, hogy amint személyesen is találkozol a kissrácoddal, minden, amit jelenleg gondolsz, egycsapásra megváltozik, méghozzá azért, mert rájössz majd, hogy nála tökéletesebb férfi sosem lesz az életedben.

Úgy gondolom, ezekhez a negatív gondolatokhoz a hormonok is hozzájárulnak - kb. én is 7 hónapos voltam, mikor kitört rajtam a pánik, és két héten keresztül napi szinten órákig zokogtam, hogy mekkora egy sz*rtömeg vagyok, és valószínűleg nálam gázabb anyát még nem hordott a föld.

Meg kell próbálnod elfogadtatnod magaddal, hogy az a gyermek nem tehet róla, ki az apja - arról egyedül csak te tehetsz. Neki szembe kell majd néznie azzal, hogy az apja nem szereti - kérlek, legalább azzal ne kelljen, hogy az anyja sem.

5-ös válaszoló vagyok.

Ne az anyai érzelmeket várd! Komolyan, még csak eszedbe se jusson. Én is arra vártam, mikor a lányom megszületett, aztán nagyot puffantam, mert nem volt semmi csinnadrattás érzés bennem, semmi trallala, semmi konfettizápor. Rögtön meg is rémültem, aztán enyhe depresszióba estem. Szerencsére volt egy kedves idős rokonom, aki két héttel később vert belém némi értelmet, és rávilágított, hogy az anyai érzelmek nem a szülés pillanatában alakulnak ki, hanem sokkal később - az elkövetkező 40-50 év alatt folyamatosan.

És ez tényleg így van. Először akkor vettem észre effélét, amikor a lányom pár hetesen nem rám, hanem egy vadidegen kissrácra vigyorgott elsőként. Nem rám, az anyjára, hanem egy idegen 5 éves gyerekre.

Féltékeny lettem. :) És lám, bizony ez is az anyai érzelmek sorát gazdagítja, mint a büszkeség vagy a féltés, és még sok más.

Ne várj önmagadtól semmit, ne legyenek nagy eszméid és elvárásaid. Hidd el, a tested és a lelked pontosan úgy van programozva, mint sok más millió nőé: védjük az utódainkat, szeretjük és tanítjuk őket.

Mellesleg, ha ez segít: egy újszülött az égvilágon mindenkire hasonlít, Benedek Elektől George Washingtonig. És mire arra kerül a sor, hogy néhány hónap elteltével felveszi majd az apa és az anya jellegzetesebb vonásait, már messze nem fog érdekelni. :)

Sok-sok erőt és kitartást kívánok neked!

Megint az 5-ös vagyok. :)

Ha kell valamiben segítség, vagy akár csak szimpla lelkifröccs, nyugodtan írj rám priviben is. :)

Nyugodj meg, és fogadd el, hogy mint minden, ez is elsőként fejben dől el. És ha még vannak kétségeid, ellenérzéseid, esetleg tudom neked ajánlani Dr. Campbell Ross: Életre szóló ajándék című könyvét. (Amolyan: hogyan szeressem a gyerekem könyv, de nagyon jó, megnyugtató olvasni. Nekem sokat segített a nehéz időszakban, meg utána is, mikor nem tudtam szoptatni és a védőnőm bemagyarázta nekem, hogy emiatt nem fogunk kötődni egymáshoz a gyerekkel.)

Sok-sok erőt kívánok és egészséges kisfiút. :)