Hogyan tegyem túl magam a lelkiismeret furdaláson, amit azért érzek mert először nem örültem a kistesó érkezésének?

Leírom a példámat, hátha segít :)

Én egy becsúszott gyerek vagyok, 2 testvér után nagy korkülönbséggel születtem. Mikor kiderült, hogy úton vagyok, akkor a szüleim erősen gondolkoztak rajta, hogy nem tartanak meg, de akkor nem még ment olyan könnyen, hogy el tudjanak vetetni, így megmaradtam. Persze utólag már nagyon örültek nekem, szerettek, semmiben nem tettek különbséget köztem és a testvéreim között, soha, egy vita hevében sem vágták a fejemhez, hogy ők nem akartak engem. Tisztelem, szeretem, becsülöm a szüleimet, és egyáltalán nem bánt a dolog, hogy elgondolkoztak azon, hogy megtartsanak-e, mivel nem terveztek több gyereket, túl voltak a babázós időszakon, stb. Nem sérültem lelkileg az anyaméhben sem :) Az egész dolgot meg sem tudtam volna, ha egy rokon el nem szólja magát. Anyu ledöbbent, mikor megtudta, hogy tudom. Szerintem őt is bántotta a dolog, de teljesen feleslegesen.

Talán picit segít, ha leírom, én hogyan érzek és min megyek keresztül. 2 hete született egy csodás kislányom, akinek van egy csodálatos 2 éves bátyja. A hugi tervezett baba volt, madarat lehetett volna fogatni velünk, amikor megtudtuk, hogy úton van. A férjemben sosem merültek fel kétségek, hogy jól döntöttünk-e /leginkább a kis korkülönbségen dilemmáztam/, én viszont eléggé elbizonytalanodtam. Egyébként boldog babavárás volt, a fiunk is várta, megértette egy kétéves szintjén. Én aggódtam, hogy elfér-e a szívemben két gyermek, mi lesz a fiam lelkivilágával, vajon tudom-e úgy szeretni a picit vagy nem fogok-e túlzásokba esni, és esetleg hanyagolni a nagyobbat.A terhességem vége felé megszállt valami fantasztikus nyugalom, hogy menni fog, sikerülni fog kezelni a helyzetet, hiszen imádom a fiam, már imádom a kislányom a pocakomban, így nem lehet probléma.

Aztán befektettek a kórházba több mint egy hétre, mert nem indult be a szülés. Iszonyatosan hiányzott a fiam, dühös voltam az egész világra, a pici babára a hasamban, hogy miért nem jön már ki, és miért nem tűnünk el végre a.kórházból. Végigsírtam azokat a napokat. Amikor végre ithon voltunk, rájöttem, hogy olyan szinte betegesem féltem a fiam kis lelkét, hogy nehogy sérüljön, nwhogy elhanyagolva érezze magát, hogy csak a legminimálisabbat foglalkoztam a lányommal. Szoptattam, tisztába tettem, és már raktam is be a járókába, nehogy ne tudjak foglalkozni a fiammal. Na, ez volt az elmúlt két hétben. Mostanra kezd tisztulni a fejem, kezdek rájönni arra, ami igazán fontos, hogy most már ketten vannak, a legnagyobb ajándékai egymásnak, egymás testvérei, és ez egy csoda már önmagában is. A fiam ráadásul nagyon szereti a hugicát, érdekes, egy kétéves bölcsessége és feltétlen szeretete kellett nekem, hogy rájöjjek minderre. Érzek lelkifurdalást a kislányom iránt, nem is keveset...sőt, a fiam iránt is, de érzem, hogy ez egy természetes lelki folyamat, amin keresztül megyek, és a saját eszközeimmel, a saját tempómban túl is fogok jutni ezen.

Remélem, tudtam valamelyeset segíteni, vagy legalább annyit tudatni Veled, hogy nem vagy egyedül az érzéseiddel. Nekem az is segített, hogy mertem sírni a kórházban, és kiderült több bentfekvő, második babáját váró kismamáról, hogy ugyanilyen bizonytalan, mint amilyen én voltam. Volt, akivel együtt sírtam.

Fel a fejjel! És nyugodtan írj, ha gondolod!