Nemrég tudtam meg, hogy megint kisfiút várok. Minden vágyam volt egy kislány, biztos voltam benne, hogy sikerült. Magam alatt vagyok, hogy nekem már sohasem lesz kislányom! Hasonló cipőben járó anyukák mikor és hogyan tudtátok ezt feldolgozni?

Én kb. hasonlóan voltam, bár én először mindig kisfiúra vágytam, valahogy mikor arra gondoltam, hogy anyuka leszek egyszer, akkor lesz egy igazi, örökmozgó, zsivány kisfiam. Ez sikerült is (első babám elvesztettem, de utána egyből megfogant a kicsim). Anyukám 4 keresztfiú után és a férjem is lányra vágyott. Tökéletes, imádnivaló kissrácom lett, akit mindenki imád. Majd a következő gyereknél már arra vágytam, hogy legyen egy tündibündi kishúga, ekkor már az egész család lányért epekedett. Másképp indult a terhesség, máshogy éreztem magam, szóval valahogy bennem az volt, hogy ő biztos lány lesz. Már kezdtem magam nagyon beleélni, így 15 hetesen elmentünk 4D-re, mert tudtam, hogyha mégis fiú, akkor minél hamarabb tudjam meg, mert egyre nagyobb lesz a csalódás. Hát... egyértelműen közölték, hogy ő bizony ismét fiú. Örültem, boldog voltam, hogy egészséges, de ez a fiú dolog azért szíven ütött. Hazamentünk, elkezdtem nevet keresni neki, mivel csak lánynévben gondolkodtam. Egy napig zokogtam azért, mert nem tetszett egyik név sem. Annyira elfogult voltam a nagyfiammal, hogy egyik név sem ért a nyomába. Meg persze bennem volt, hogy én nem szeretném őket hasonlítgatni, hiszen a fiam gyönyörűséges, aranyos, édes és annyira szeretem, hogy nincs még egy fiú, aki számomra a nyomába érhet. Erre most itt egy újabb kisfiú, akinek még nevet sem vagyok képes adni... Aztán másnap azért kezdtem el bőgni, mert akkor tudatosult bennem, hogy valószínűleg mi sem tudunk több gyermeket vállalni, így sohasem lehet kislányom. Szóval nem az bántott, hogy a második is fiú, hanem az, hogy kislányom már nem lehet. Nagyon nehezen tudtam megemészteni, egészen amíg ki nem bújt valahol abban reménykedtem, hogy a kukaca "eltűnik" és kiderül, hogy mégiscsak kislány. De nem! Egészségesen megszületett a második kisfiam. Bármennyire szerettem volna elkerülni, szinte az első pillanattól a nagyobbhoz hasonlítgatjuk, bár nem azért, hogy ő milyen, hanem mert nekünk csak a nagy fiúnk van, akivel testközelben éltük meg a dolgokat, ő a viszonyítási alap. A kicsi jelenleg 2 éves.

És a lényeg...: Hihetetlenül hamar belopta magát a szívünkbe, mert egy ennivalóan édes, nyugodt baba! Egyszerűen nem lehet a nyugalmából kizökkenteni, állandóan mosolyog. Homlokegyenest más természetű mint a bátyja, sokkal több minden érdekli. A nagyobb kimondottan fiús alkat volt már pelenkás kora óta, az autókon és egyéb járműveken kívül egyszerűen nem érdekelte más. De a kicsi... Minden érdekli! Együtt főzőcskézünk, takarítunk, énekelünk, meséket nézegetünk. Én mindig mosolygok rajta, hogy biztos tudja, hogy ő lánynak készült. :) Milliószor megállapítottuk már a férjemmel, hogy annyira cukimókus a kicsi, hogy tényleg csak annyi "hibája" van, hogy nem kislány, mert ennyi bűbájt és tündibündiséget egy kislány sem adhatott volna, nem is cserélnénk már egy lányra sem el! :D Az igaz, hogy nem babázunk, nem öltöztetem rózsaszín habos-babos kisruhába, de ez a része mondjuk annyira nekem nem hiányzott sosem, ha lányom lett volna, akkor is fura lett volna vele babázni. :) És féltünk ugye attól, hogy mennyire tudjuk majd szeretni a második fiút, egyáltalán egy második gyermeket az első után... hm... sokszor hallottam és olvastam, hogy a szeretet nem osztódik a második gyerek után, hanem megnő! Valóban így van!!! Ugyanolyan hatalmas szeretetet érzünk a kicsi iránt is, mint a nagy iránt!

Szóval nyugi! Biztos vagyok benne, hogy legkésőbb mikor megszületik, te is fel fogod dolgozni, hogy kétfiús anyuka lettél. Ja, azért még hozzáteszem, hogy ettől függetlenül még mindig vágyom rá, hogy legyen kislányom, úgyhogy még folyamatosan törjük a fejünket, hogy miként lehetne megoldani... ;) Talán egyszer még átélhetem!

Elsőre mi is lányt szerettünk volna.Végig fiút mondtak.Gondtalan terhességből fiúnk is született.Imádjuk.

Ismét babát várunk,21 hétben járok,még nem tudjuk a nemét.Amikor pozit teszteltem megfordult a fejemben hátha lány,jelenleg hidegen hagy a neme,már voltam kórházban is!Rengeteget véreztem már,az elején az sem volt biztos hogy velünk marad...Az a legfontosabb,hogy bent maradjon amìg lehet,és egészségesen szülessen!Ha fiú lesz hát fiú lesz,ha làny akkor lány...

Kicsit hasonlít az én esetem a tiedhez. Nekünk az első gyermekünk kisfiú. Férjem rettentően büszke volt, hogy neki fia van, és hát az ő családjában a férfiak amúgyis csak fiút tudnak "csinálni". 15 hónapos volt mikor kiderült, hogy úton a kistesó. Mivel minden tünetem totál más volt, biztos voltam benne, hogy kislány lesz. Csak lány nevekkel ábrándoztam, a 24. hétig kellett várni hogy megtudjuk valóban kislány. Most várjuk a harmadik babát. Mikor megtudtuk hogy újabb tesó jön én bemagyaráztam magamnak ( márcsak a tünetek alapján is), hogy lánynak kell lennie, mert a két kicsi között 2 év lesz, és sokkal jobb ha most is kislány lesz. Megvan még az összes kislány ruha, nem lesz nagy a korkülönbség, jobban ki fognak jönni. A 18 hetes uhn azt mondta a doki hogy talán fiú. Nem akartam neki hinni, mert nem az én orvosom csinálta, és hát a talánra nem lehet alapozni. A 23. héten a saját orvosom csinálta az uh-t ő is azt mondta hogy fiú. Ekkor már kezdtem elfogadni a tényt, hogy újabb fiú lesz. Nevünk még egyáltalán nincs, ötletünk se hogy hogy hívjuk őt. Már rengeteg fiús holmit vásároltam. 28 hetesen már van időpontom 4Dre. Őszintén szólva nem csak azért, hogy megnyugodjak hogy egészséges és minden rendben van, hanem azért is mert tudom hogy ha ott is azt mondják hogy fiú (és remélhetőleg meg is tudják mutatni) akkor el fogom tudni fogadni.

Tudom hogy mindenki azt mondja hogy mivel már van fiú is meg lány is, mindegy milyen lesz a harmadik csak az egészség számít. Ez így is van, de az embernek vannak vágyai!