Van itt olyan kismama vagy anyuka aki érzett félelmet vagy esetleg megbánást a terhessége miatt?

Persze, teljesen érthető, hiszen a rosszullétek kiveszik az energiát, életkedvet is az emberből. Nyugi, nekem is voltak ilyen gondolataim, hogy minek kellett ez nekem (mi is egy évet vártunk rá, vágyott, tervezett baba), de TUDTAM, hogy ezt a hormonjaim, a rosszullétek mondatják velem. Emiatt ne legyen bűntudatod, csak ne hangoztasd mások előtt. A rosszullétek elmúltával megváltozik majd az egész lelki rész is.

Senki nem bírja megérteni, hogy nem a hányinger a baja, hanem az, hogy már nem biztos benne, hogy akarja ezt a gyereket? Megbánta az egészet és aggódik, hogy miért érzi ezt és, hogy jól döntött e. Miért beszél mindenki a háztartási kekszről?

Én többször is bepánikoltam a terhesség alatt. Alig döntöttük el, hogy akkor próbálkozunk a babával, már terhes is lettem, amire egyáltalán nem számítottam. A terhesség nagy részében rosszul voltam, csak pár hét volt a második trimeszterben, amikor tényleg jól éreztem magam, elegem volt az egészből. Többször rám tört, hogy én nem leszek képes gyereket nevelni, azt se tudom, mihez kezdjek egy kisbabával, biztos mindent el fogok rontani, nem fogom bírni az itthon létet, az éjszakázásokat, sose jutunk már el szórakozni, stb. Most két hetes a lányom, a terhesség alatt érzett minden kétségem elmúlt. Pár nap alatt belerázódtunk az új helyzetbe. A gyereket nem is olyan nehéz ellátni, nincs vége az életemnek, éppen csak átalakult, teljesebb lett egy elragadó csöppséggel, akitől semmi pénzért nem válnék meg.

Ugyan személyes tapasztalatom még nincs, de nővérem is érzett így anno ahogyan most te. Ők is 1 évig próbálkoztak, tehát nem meggondolatlanul vágtak bele a családalapításba. Az első sokk akkor érte, amikor a teszt pozitívat mutatott. Mesélte, hogy vagy 15 percig ült a wc-n bezárkózva, bepánikolva, hogy most mi lesz, hogyan tovább, biztosan akarták-e ezt. Ugye ez a kezdeti pánik, amikor a kismamában tudatosul, hogy hatalmas felelősség van a vállán. Utána a terhessége alatt még 1-2x megfordult a fejében, hogy biztosan most akarták-e a babát, jól döntöttek-e. Egyszer az ugyanilyen folyamatos rosszullétek alatt, és másodszor azt hiszem talán 6. hónapos terhes volt. De utána elmúlt minden kételye, és imádják a lányukat, nagyon jó anya, és talán már eszébe sem jut, hogy anno mennyi kétely gyötörte. :) Ne aggódj, ezen szerintem mindenki átesik, mert hirtelen felelősségel tartozol valakiért, nem tudod pontosan, hogy mi vár rád, vagy hogy milyen lesz a terhességed, és utána hogyan tovább mikor már a kezedben tartod a pici babád. De mindent meg lehet oldani, főleg ha van segítséged az apuka személyében. Kitartást, és boldog babavárást kívánok Neked! :)

Ez abszolút a hormonok játéka. Nálunk tervezett a baba és sosem voltam rosszul egy percig sem. Engem a lelki része viselt meg, főleg a 11.hét környékén, amikor hatalmas súllyal nehezedett rám, hogy mostmár ha akarjuk se tudjuk elvetetni, mert kifutottunk az időből. Addig naponta százszor abortálni akartam és százszor volt emiatt lelkiismeretfurdalásom, hogy mégis hogy érezhetek így az iránt, akit terveztünk és vártunk. Gyűlöltem az egészet, azt, hogy vmi elkezdett bennem fejlődni. A 12. heti ultrahangon pánikrohamot kaptam, amikor láttam, hogy mekkora és mozog, holott semmit sem éreztem ebből. Azt akartam, hogy azonnal vegyék ki belőlem ezt a "testidegen dolgot", napokig undorodtam magamtól, hogy egy "ilyen" van bennem. A férjem elég sok pszichológiai könyvet és publikációt átolvasott, hogy lelkileg át tudjon segíteni ezen a perióduson, merthogy ez egy valós dolog, ami a várandós nők elég nagy százalékát súlytja, csak nem mernek róla beszélni, szégyellik magukat, mivel a terhesség "gyönyörű állapot és élvezni kell". Én is rengeteg cikket olvastam előtte a lelki folyamatáról, beszéltem barátnőkkel, édesanyámmal -akik bevallották, hogy elég nagy érzelmi hullámvasút, tehát nem naívan álltam a dolgokhoz rózsaszín felhővel, hogy ez überfasza lesz- mégis teljesen ledöbbentem, hogy ez ennyire negatív érzéseket tud kiváltani és tényleg pathológiásnak éreztem az esetem. Most vagyok 27 hetes, eljutottam odáig, hogy várom a picit, néha már beszélek hozzá és nagyon-nagyon ritkán jut már eszembe, hogy kell-e ez az egész nekünk, bár még eszembe jut. Ha a férjem nem áll teljes vállszélességgel mellettem az elején, most nem lennék terhes. Iszonyatosan ijesztő tud lenni az egész ha hormonbombával van megspékelve. Én szülésig "érek be" a babára, szép lassan. Más már az elejétől várja. Egy a lényeg! Ne érezd rossznak magad!!! Kérj segítséget, ha egyedül soknak érzed, mert ezeket az érzéseket el kell fogadni, hogy természetesek! Nem vagy rosszabb annál, aki az első perctől kezdve magának érzi az egész várandósságot, csak máshogy reagálsz személyiségedből adódóan! Kitartást kívánok, hidd el, idővel jobb lesz! :)