Könnyen el tudtátok fogadni, amikor kiderült, hogy a babátok nem olyan nemű, amit ti a szívetek mélyén reméltetek?

Ez szerintem teljesen természetes, amit érzel.

Én világ életemben kislánykát szerettem volna, mindenki azt mondta, hogy ilyen tipikus lányos anya vagyok.

Amióta teherbe estem éreztem, hogy fiam lesz. Após is egyfolytában "kis tökös"-özött. A 16. heti uh-on mi is láttunk ott valamit. Azt mondták, hogy fiúnak néz ki. Erre és a megérzésemre alapozva, először abban a pillanatban kicsit zavartan vettem tudomásul, hogy fiús anyuka leszek, de boldog voltam. A következő hetekben teljesen ráhangolódtam és mindenkinek elmondtam, hogy fiam lesz. A nagyáruházak katalógósaiban átlapoztam a kislányos oldalakat, és erőteljesen próbáltam tájékozódni a dömperek, repülők, távirányítós kisautók világában.

Majd elmentünk 4D-re. Meglepődve láttuk, hogy "pöcike" eltűnt, és kislányunk lesz. Kb. 10 percen keresztül mutogatta nekünk a punusát, folyamatosan betolta a képbe. Hát mit mondjak......... csalódott lettem? Hiszen mindig kislányt akartam? Mégis meglepő volt, hogy milyen gyorsan ráálltam a fiúra, és milyen nagyon vártam, készültem és szerettem őt akkor is, amikor még fiúnak hittem.

szerintem a neme valóban mindegy, és nem csak mondás az, hogy az egészség a fontos.

Véleményem szerint kicsit sem kell szégyenkezned az érzéseid miatt.........szerintem ezzel sokan vagyunk/voltunk így. Ez egy természet emberi reakció, és ez senkit nem minősít jó, illetve rossz anyává.

Én nagyon kisfiút szerettem volna, a páromnak mindegy volt. Mikor mentünk a 16. heti uh-ra, torkomban dobogott a szívem, és eszméletlen kő zuhant le a szívemről, mikor mondta a doki, hogy kukija van.

Természetesen alig vártuk, hogy terhes legyek, mindegy lett volna, de én mindig úgy érzem, nem tudok, mit kezdeni egy kislánnyal(az öcsém 13 évvel fiatalabb, rengeteget babáztam vele). Ha sikerülne, a másodikat is kisfiúnak időzíteném, harmadiknak jöhetne a kislány. Végülis tényleg mindegy, hogy micsoda, de nem hiszem el, hogy aki azt mondja, hogy mindegy neki a neme, egy icurka-picurkát sem húz valamelyik nem felé. Szerintem a párom talán egy picikét jobban vágyott volna kislányra, de nem merte mondani. De már most a pocakban is imádja a kisfiát.

Valahol mindig eszembe jut a városban, ha kisgyermekes szülőt látok, hogy egy életen át felelősséggel tartoznak ezért a gyermekért. De vajon tényleg arra vágytak, ami lett?

Szerintem senkit sem szabad elítélni egy ilyen kérdésért, gondolatért. MIkor teherbe esik az ember, elképzeli, hogy milyen lesz, ha a picivel sétálni mennek, ha táncolni viszi, ha főznek, ha alszik, és akaratlanul is jobban tetszik neki, ha például rózsaszín kiságyban képzeli el a babáját és nem kékben, ha együtt focizik apával a parkban vagy anya az oviban szoknyába öltözteti.

Ilyesmi mindenkinek eszébe jut.

Kedves kérdező, a kérdésre válaszolva: Igen, könnyen el tudnám fogadni. Hiszen eszembe sem jutna elvetetni vagy örökbeadni csak azért, mert más nemű. Ilyen gondolatokkal pedig bele kell nyugodnod a helyzetbe minél hamarabb. Ő is ugyanúgy az apjából és az anyjából van, mint bármelyik más gyermeked.