Volt már abortuszod? Mit éreztél utána?

Csak missed abortuszom volt, azt sem kívánom senkinek :(

5 nap telt el a diagnózis és a műtét között. Túlzás nélkül mondom, ezt az időszakot pár órányi ájulásos alvás kivételével átbőgtem. Volt, hogy hangosan zokogtam, volt, hogy csak ömlöttek a könnyeim, enni se volt jó, meg semmi sem. A párom nagyon sokat segített, nem tudom, mi lett volna velem Nélküle!

Rettegtem a műtéttől is, soha életemben nem voltam még kórházban. Fájt a szívem-lelkem, mert a legnagyobb örömöm (első várandósságom volt) után életem addigi legnagyobb bánata következett. Nem értem fel ésszel, miért kaptam ezt az ajándékot, ha később el kellett veszítenem.

Aztán a kórházban sok olyannal találkoztam, akik maguk döntöttek úgy, hogy nem akarják a babát, hát az maga volt a pokol... Aztán arra is gondoltam, hogy lehet azt feldolgozni, ha valaki az életről is dönt, hogy legyen, vagy ne legyen és úgy van abortusza... Azt már elképzelni sem tudtam. :(

Fizikailag elég gyorsan felépültem, bár a műtét nagyon megviselt. Utána 2,5 hónapig szinte folyamatosan csak erre tudtam gondolni, aztán megérkezett a kislányom, aki kárpótolt minden fájdalomért, értelmet adott mindennek, azóta is hálát adok minden nap a létezéséért!

Történetem szinte ugyanaz, mint az első válaszolóé azzal a különbséggel, hogy nekünk még 2 hetünk van hátra, hogy megláthassuk a Lányunkat.

Tavaly nyáron derült ki, hogy terhes vagyok, bőgtünk a boldogságtól! Vártuk az uh-ot, eszünkbe sem jutott, hogy vmi baj lehet. Lett: üres petezsák... Hogy mi van?? Nem is értettem először hogy mit jelent, mert a doki csak annyit mondott, hogy szerinte nincs baba. Böngészés a neten (akkor találtam ezt az oldalt), és a felismerés: ennek műtét lesz a vége! A vetélés még a laminária felhelyezése után sem indult be, ráadásul körülöttem is tologatták az "önkéntes" abortuszosokat, akik örültek, hogy mehetnek haza délután. Hab a tortán, kismamákkal voltam egy kórteremben, mert a szülészeten nem volt hely számukra...

Fizikailag nem viselt meg a dolog, de lelkileg... Én érzem, hogy decemberben Ő jött vissza hozzánk, mert látta hogy mennyire szerettük Őt abban a pár napban is és hogy mennyire vágytunk Rá! Most pedig bearanyozza a mindennapjainkat, pedig még "csak" pocaklakó! Ő a mindenünk már most!!!

Nekem mindkettő volt. 17 évesen teherbeestem, az akkori párom azonnal lelépett és a szüleim sem álltak mellém. Nem volt más választásom. Pokol volt az egész, azt hiszem feldolgozatlan élmény a mai napig. Éveken át gyötörtem magam. Az volt a legnagyobb rémálmom, hogy soha nem lehet majd gyerekem, mert arra, amit tettem nincsen bocsánat. Később férjhez mentem, de a férjem nem akart gyereket, így sok sok év kínlódás és könyörgés után feladtam és elváltam. A jelenlegi kapcsolatom olyan, amilyenről mindig álmodtam, vágytunk nagyon egy babára, de a terhesség megszakadt a 12. héten. Azt gondoltam, hogy ez a büntetésem, iszonyú volt szembesülni, végigcsinálni.

Most 32 éves vagyok és 23 hetes kismama. Imádkozom,hogy minden rendben legyen. Valahol a lelkem mélyén úgy hiszem, hogy nem volt véletlen, hogy ennyit kellett szenvednem ezért a babáért.

Szia!

Három abortuszom volt, fiatal, felelőtlen voltam, naiv és buta, úgy mint az akkori partnereim... anyai ösztönök nélkül, fel sem fogtam, hogy mire készülök, hideg fejjel végig csináltam, semmit sem éreztem az első kettő után. A 3. már megviselt lelkileg, még most is lelkiismeret furdalásom van, nem kellett volna hogy megtegyem.... Most 32 éves vagyok egy 9 éve tartó kapcsolatban, biztonságban várjuk első babánkat, de nagyon nagyon sok évig tartott, hogy teherbe estem...

Miért tetted fel a kérdést? Bajban vagy vagy döntés előtt?