Mi a nehéz az egyedülálló szülőségben?

Sajnálom, én azért teszek fel ilyen "buta kérdést", mert nem tudom elképzelni milyen nem egyedülálónak lenni. A gyerekem apját bár nagyon szerettem, de egy zsarnok volt, akit pluszban ki kellett szolgálni, és minden mellett is még ott volt bennem ez a "nem tudok neki megfelelni" érzés. Most, hogy gyerekem van tőle, úgy vagyok vele, hogy elég nekem a gyerek, és ha ő is itt lenne, és rá is kellene egy csomót figyelnem, kb. még egyszer anyit, mint a gyerekre, attól végképp kiborulnék. Ezért tettem föl a kérdést, mert talán egyszer én is szeretnék magamnak társat, de amíg bennem van ez az "egyedül könnyebb", addig kb. menekülök minden kapcsolat elöl. És érdekelt volna, hogy a nők miben látják nehezebbnek az egyedülállóságot, és miben könnyebbnek a társas gyerekvállalást. Tényleg lehet, hogy kívülről butának hangzik a kérdés, de engem komolyan érdekel. konkrétumokra gondoltam: anyagiak? felelőség? Volt itt pl valaki, aki írta, hogy nem érezné magát olyan béna szülőnek, vagy valami hasonló. Az biztos pl., hogy én ha velem lenne a gyerekem apja, százszorta bénábbnak érezném magam, mert mindamellett, hogy engem bánt, hogy a gyerek sír és nem tudom megnyugtatni, még azzal is törődnöm kéne, hogy ő ezt ugyanígy gondolja, hogy a gyerek sír, és anyja léttemre nem tudom megnyugtatni. Valahogy így. Érdekelne, hogy ha lenne társam, az miben jelentene könnyebbséget, vagy hogy elméletileg egy magamfajta egyedülálló szülőnek mennyiben nehezebb, és miért van az, hogy van aki ezt tényleg olyan nehéznek gondolja, hogy nem is vállalja. Nehéz, igen, nehéz, dehát szülőnek lenni nehéz, akárhogyan is... Nekem pl. anyagiakban szerintem könnyebb lenne. De mi van még?

és ti ha tudtátok volna, hogy egyedül kell vállalnotok a gyereket, akkor nem vállaltátok volna?