Van olyan, aki szörnyűnek értékeli a terhességét? Nem minden pillanatát, de azért úgy gondolja, hogy nem volt, vagy ép nem egy leány álom?

Ó, a gyomorégés! Bármit ittam, olyan volt mintha sósavat nyeltem volna.

Tömegközlekedés: érdekes, nekem pont az idősebbekkel volt problémám, egyszer egy néni könyökkel hasbavágott amikor 7 hónapos terhes voltam, mert elindultam egy hely felé, ő mögöttem szállt fel és csak így tudott beelőzni.

Amikor a babakocsis picivel és a 2 évessel közlekedtem, a kamasz fiúk voltak a nagy segítőim. Bérmikor kaphatóak voltak babakocsi-emelésre, volt hogy felszálltam a buszra és ugrottak. De olyan is, hogy két kissrác szinte lerobbant a buszról, úgy rohantak. Én felraktam a 2 évest, mire fordultam volna vissza a babakocsiért, már emelték mögöttem. Majd szaladtak tovább. Ugyanez a szitu villamosnál: köztépkorú pasi röhögött, hogy hihi, majdnem lemaradt a kicsi a babakocsiban. Hát igen, marha vicces volt.

Akikkel rossz tapasztalatom volt, azok a 15-30 éves, még gyermektelen nők. Nekik határozott elképzelésük van arról, hogy ha majd terhesek lesznek, ők majd nem szállnak ám buszra a gyerekkel (mert a születési anyakönyvi kivonathoz csatolják a kocsikulcsot, na persze..). Ha az ember csak arra kérte őket, hogy a babakocsiknak fenntartott helyre legyen kedves beengedni, ne álljam már el az utat (máshol amúgy bőven volt hely, csak nem babakocsinak), akkor vágták a pofákat.

9:52 vagyok

És szülés után 3 hónappal sem állt el a vérzésem, ismét gyógyszerek.

Cserébe viszont egy nem hasfájós, éjszakákat végigalvó, mosolygós, nyugis, szépen fejlődő, nagyon ügyes kisfiam van :)

Engem nem is annyira a fizikai tünetek viseltek meg, hanem az, hogy mindenből kaptam egy kicsit.

A terhességem elején még nagyjából minden simán ment, bár a húsra rá nem bírtam nézni, és hánytam állandóan, ezeket még valahogy mégis boldogan éltem meg, nem számítottam arra mi vár majd rám.

Aztán jött a 12. hetes uh, ahol először nem közöltek velem adatokat, hanem visszahívtak egy héttel későbbre, és hiába kérdeztem hogy baj van, nem válaszoltak semmit. Majd egy hét múlva vastagnak találták a nyaki redőjét a babámnak, így egyből küldtek kombinált tesztre.

A kombinált teszt eredménye a nyaralásunk alatt érkezett meg, ahol kimutatták, hogy noha fiatal vagyok, mégis 1:100-hoz a gyanúja a down kórnak. Mindenki amniocentézist javasolt.

1 hónap azzal ment el, hogy bevállaljam e, vagy ne kockáztassak, mert olyan sok rosszat írnak róla. Minden nap azzal a gondolattal keltem fel, hogy mi van ha beteg a babám, képes lennék e megölni? Illetve megszülni ennyi idősen?

Genetikai tanácsadás, genetikai uh, sehol nem találtak semmit, de akkor is rossz lett a kombinált teszt...senki sem tudja miért. Felelősséget senki sem vállal, persze az orvosoknak mindegy is mi lesz, csak egy páciens vagyok a sok közül.

Majd 20. héten végül elmentem amniocentézisre, ami szerencsére nem volt olyan ijesztő, mint ahogy sokan beállítják. Ezek után 3 hét idegtépő várakozás, hogy mi van a babámmal. Közben persze kint gyönyörű szeptember végi idő volt, a babám is megmozdult, a rosszul létek pedig megszűntek szerencsére, élvezhettem volna a terhességemet, mert fizikailag jól éreztem magam, csak érzelmileg voltam nagyon padlón.

Végre eljött a 23. hét, és vele együtt postán az eredmény, hogy nincs semmi baja a babánknak, és kisfiunk lesz, ahogy mindketten szerettük volna!

Itt volt 1 hét megkönnyebbülés, amikor imádtam terhesnek lenni, na gyorsan ki is festettük a lakást, meg 1-2 dolgot felújítottunk a baba érkezése miatt.

De!Jött a terheléses cukor vizsgálat, ahol mit tesz Isten, hát pont határérték lett a terheléses cukor értékem. Doki szerint diabetológia, ott majd megmondják a frankót. Diabetológián rám néztek, azt mondták, hogy jó, akkor 160g-os diéta, kezembe nyomtak egy papírt ez alapján csináljam a diétát, és 1 hét múlva újabb vérvételi eredménnyel menjek vissza és akkor a terhesség végéig ezt játsszuk. Karácsony előtt voltunk, a sok stressztől ezidáig még egy dekát sem híztam, és besokalltam, hogy hetente vérvételre és diabetológiára kell járnom, akik hetente 1 órát rendeltek, így ha sokan voltak, akkor be sem jutottam!Így a diétát csináltam otthon, a dokimmal meg megegyeztünk, hogy akkor 3 hetente vérvétel a cukrom miatt, meg beszerzek vércukorszint mérőt és itthon mérem.

Ezzel elvoltam kb egy jó hónapig, jött a Karácsony is, a 30. hétig, mikor is elkezdett emelkedni a vérnyomásom és kisebb vizesedést vélt felfedezni a kezemen a dokim. 2 hét múlva mikor nem jött rám a karika gyűrűm, és a csizmám is csak alig, én is realizáltam, hogy elkezdtem vizesedni.

Na jó, akkor szedjek vérnyomáscsökkentőt, napi 4-5-ször otthon mérjem a vérnyomásom.

Ez ment is olyan 34. hétig, amikor is még fentebb szökött, így a doki kitalálta hogy akkor otthon nézzem magamnak a fehérjét a vizeletemben. Adott hozzá oldatot meg elmagyarázta hogy kell. Frankó végre egy doki aki megértette, hogy nem akarok 2 naponta a kórházba járni és ha otthon is el lehet végezni egy vizsgálatot, akkor miért ne.

Ezzel két hétig el is voltam, amikor jött a 36. hét, és hát akkor menjek nst-re. Kezdtem megörülni, hogy végre egy normális vizsgálat,ahol nem a véremet vagy egyéb más nedvemet csapolják le és abból próbálnak a fiam értékeire megállapítani bármit is.

Első nst vizsgálatomon a fiam olyan szinten megmakacsolta magát, hogy végigaludta az egészet.Elküldtek sétálni, ettem, ittam, visszaültem, de semmi, aludt, mint a bunda.

Na ekkor a kedves nővérke ezerrel beparáztatott hogy hát ez nagyon nem jó, baj van, mi az hogy nem tudok semmit sem csinálni a gyerekemmel, hogy felkeljen. Mindennek éreztem magam, csak jó anyának nem, főleg három másik kismama előtt. Nagy nehezen hazaengedtek a semmit nem mondó nst-vel. Rá két napra szülőszoba, dokim ügyeletes volt, lefeküdtem a vajúdóba, ahol szuper nst görbét mértek, a fiam jól van. Hát persze hogy jól van, ezt szajkózom mindenkinek, csak rám senki sem hallgat, inkább a műszerekre. Közben végighallgattam 2 ordibálós szülést, ami valahogy abban a lelkiállapotban nem hatott túl jól, a sok stressztől sírva távoztam a kórházból.

Egy pár nap és eljön a kiírt időpont, de még semmi jele annak hogy a babám ki akarna jönni. Én érzem, hogy jól van, de a dokim szerint a sok kórelőzményem miatt nem kéne túlhordani. Ő nem hisz még mindig nekem, inkább a papírra vetett értékeke a mérvadóak nála (is).

Így kíváncsi leszek hogy fog zárulni a 9 hónap nálunk.

Szeretnénk majd testvért neki, de biztos, hogy kell minimum 9 hónap mire "kiheverem" ezt a 9 hónapot és ezt a sok hercehurcát el tudom felejteni. Mindenesetre nagyon várjuk már hogy velünk legyen.

Utolsó vagyok!

E melett 12. héttől érzem hogy tágul a medencém, azóta nem bírok kikelni az ágyból csak 5 perc alatt, borsónyi pattanások jöttek ki az arcomon, a hátam, a mellkasom is tele van kis apró pattanásokkal. Olyan csíkos lettem, mint egy zebra, begyulladt a bölcsességfogam, amit most nem lehet megműteni. Hajam zsíros, akár naponta is moshatnám és a fiamnak köszönhetően totál beszőrösödtem. Aranyerem is lett úgy félidőtől, de az legalább csak van, nem fáj :)

Úgyhogy irigykedek minden olyan nőre, akinek csak 1-2 tünete van, de már attól a halálán van!

nekem is minden elismerésem az előzőnek. Tényleg szörnyű lehet így végig menni a 9 hónapon!

Szurkolok hogy minden rendben legyen. Kitartás. Azért én is kíváncsi lennék a végére! :)

29hkm