Első babás anyukák ti nem féltek a szüléstől, vagy már aki tul van a sülésen azok hogy álltak ehhez a dologhoz? (többi lent)

Nem szabad belehergelni magad hogy a szülés ilyen rossz, úgy fáj, kibirhatatlan stb. Ha az ember rágörcsöl már jóval előre akkor biztos hogy nehezebb is lesz mint amúgy lenne. Ha volt már nagyon fájó menzeszed, vagy pl homloküreg gyulladásod, vagy eltört valamid stb akkor tudod hogy nagyon fájt de kibírtad és túl vagy rajta. A szülés pont ugyanilyen csak itt nem értelmetlenül fáj, hanem kisbabát szülsz! Valóban amikor kipottyan onnantól mintha elvágták volna és semmiség az útófájás vagy varrás stb.Nyugodtan kell hozzá állni hogy igenis meg tudod csinálni, fájni fog (bár van akinek nagyon enyhe) de és? kibirod, erre lettél teremtve hogy szüljél! Sikerülni fog, és ha segítség kell akkor ott lesz a férjed, a doki a nővér a szülésznő vagy nemtudom épp ki :)

Én egy szülésen vagyok túl, és várandós vagyok a következő babával. Tufom hogy fájni fog de egyáltalán nem görcsölök rá mert az előzőhöz is nyugodtan álltam, tűrtem a fájásokat és nyugtattam magam. Mert amikor elkezdtem "fetrengeni" sokkal rosszabb volt.Apa végig ott volt és nagyon sokat segített!

Sikerülni fog ne aggódj, minden rendben lesz!

Nagyon fájt de életem egyik legnagyobb élménye volt a szülés!

Szerintem mindenki így van/volt mint te:) féltünk (én legalábbis nem kicsit).Aztán megtörtént a csoda,és még mindig féltem,hogy de rettenetesen fog fájni,ugyebár egyesek úgy adják elő mintha kínszenvedés lenne.És a filmekben is órdítanak :)),legalábbis így lássuk,igaz?Időközben ahogy nődögélt a pocak elgondolkodtam,hogy minden gyerek így vagy úgy de kijön,a végefelé már csak arra gondoltam,hogy ha már jönnek a fájások,az csak annyit jelent,végre itt a nagy nap!!találkozhatok az én picikémmel,minden fájással csak közelebb vagyok a nagy találkozáshoz.Aztán jöttek a fájások és NEM VOLT RETTENETES!!mert igen ezt is gondoltam valójában,a picikémmel találkozni fogok,olyanok voltak mint a menstruációs görcsök 5x-se és körbe a derekadon a gerincedtől kiindulva érzed,rendszeresen jönnek,ennyi a nagy balhé:P Sajnos én nem voltam olyan szerencsés,hogy a kitolási szakaszig jussak,császárral végződött a dolog:( .Ez sokkal rosszabb,hetekig fáj,nem tudsz rendesen feküdni,mozogni,nem beszélve hogy engem 16 hónap után még nagyon zavar a dolog,megcsonkítva érzem magam,egy vágással a hasamon ami már többet nem tűnik el onnan,csak elrejteni lehet:(

Mellékes de azokat az állapotosokat akik annyira a császározásra hajtanak,mert úgy érzik hogy azok a fájások sokkal több kínt okznak nekik,de megtudnám csapkodni,hogy egy kicsit észhez térhessenek.

Szép babavárást:)

Erdekes, de a szulestol elso gyereknel egyaltalan nem feltem. Megmondom oszinten, hogy en mindig igyekeztem a jelenkre koncentralni a terhesseg alatt. Az elso trimeszterben meg alig fogtam fel, hogy tenyleg terhes vagyok, pedig abszolut tervezett volt, de megis olyan hihetetlennek tunt. (Semmi tunetem nem volt.)

A masodik trimeszter elejen volt egy komplikacio, majdnem elment a baba, utana mindig csak arra gondoltam, hogy most jol vagyunk, jol legyunk, ne legyen gond.

A terhesseg vege fele meg mar annyira vartam, hogy megszulessen, hogy egyaltalan nem feltem a szulestol, inkabb olyan pozitiv izgalommal toltott el a gondolat, nagyon vartam, mint mondjuk amikor korabban valami nagyobb nyaralasra indultunk es elotte egesz ejszaka az jart a fejedben, hogy vajon milyen (jo) lesz, es dobogott a szived az izgalomtol. De ez tenyleg pozitiv izgalom volt.

Nem is akartam a fajasokra gondolni, ugysem tudtam elkepzelni, hogy milyen lesz, vagyis eltudtam, mert a "majdnem" vetelesnel nagyon eros gorcseim voltak, de akkor meg nem a fajdalom zavart, hanem a felelem volt eros.

Mi mindig is apas szulesen gondolkodtunk, vegul abszolut az lett, mert igen gyorsan es erosen indult be a vajudas, mire biztosak voltunk abban, hogy mar nem sok van hatra, addigra mar a vajudas nagy reszen tul voltunk otthon, csak a ferjem volt mellettem. Sokat csinalni nem tudott mondjuk, mert en elegge magamba zarkoztam kozben, nem nagyon akartam vele kommunikalni, inkabb elvonultam a sajat kis vilagomba.

A korhazba erkezes utan mar nem sok volt hatra, de akkor is vegig mellettem volt, mondjuk akkor sem igazan ra koncentraltam, viszont szules utan egybol visszatertem a foldre es akkor volt igazan jelentosege, hogy velunk volt mar abban a percben. Jo volt igy. O is nagyon elvezte, meg nem lattam sirni, de akkor konnyezett erosen, annyira meghatotta az egesz. Azota is kb Istennokent kezel, hogy en erre kepes voltam es milyen eros vagyok, stb. Szoval jo volt ez igy.

A masodik szules elott jobban feltem, de akkor sem a fajdalmaktol, hanem a lehetseges komplikacioktol. Az elso elott erre sem gondoltam soha, a masodik elott mar tudtam, hogy mennyi minden kozbejohet, akkor mar tudtam, hogy a vajudast siman tul lehet elni, tudtam, hogy a kitolas mar nem is igazan faj, tudtam, hogy a fiunk milyen nyugodt volt egybol szuletes utan es milyen jol viselte, hogy milyen jo volt az, hogy semmi, de semmi fajdalmam, vagy utogondozasom nem volt huvelyi szules utan. Tudtam, hogy milyen csodalatos, hogy makk egeszseges lett a babank es minden ment utana magatol. (Gatmetszesem sem volt.) Es akkor mar nagyon akartam, hogy masodjara is minden ilyen legyen, emiatt mar feltem, nehogy barmi mashogy alakuljon.

De akkor sem a fajdalomtol feltem.

A fajdalomrol annyit, hogy igen, tenyleg faj a vajudas, nem mondom, hogy nem. De az erzestelenitesnek most mar jo sok modja elerheto, en ugyan nem kertem semmit, de kerhettem volna, akkor nem fajt volna annyira, vagy annyi ideig.

Lanykoromban mindig azt hittem, hgoy a szulesnek az a resze faj, amikor kijon a baba, mert milyen durva, hogy azon a kis lyukon akkora gyerek kibujik es az biztos fajhat. De nem, erdekes, hogy az a resz inkabb nehez volt fizikailag, nagyon nagy erovel kellett tojni, de ott mar nem fajt semmi.

A vajudasrol meg annyit, hogy faj nagyon, de ha nem kersz/kapsz erzestelenitot akkor is ki fogod birni. Az egy mulo dolog, nem tart orokke, utana pedig mar nem faj semmi, csak ott az orom.

En az elmult ket hetben tobbszor kivantam, hogy inkabb vajudnek egyet. Merthogy bedurrant a bolcsessegfogam, majd ket hetig huztam, mert az orvosom nem tudott fogadni. Az utolso 3-4 napban mar osszefuggoen fajt, a legdurvabb fajdalomcsillapitok sem ertek semmit, fajt ejjel, nappal, sirtam rengeteget (vajudasnal egy csepp konnyem sem hullott), napi 2-3 orat tudtam aludni tobb reszletben, abbol is sirva ebredtem. Mar tul vagyok rajta, de utolag is azt mondom, hogy inkabb vajudtam volna napi par orat, de lettem volna a fennmarado idoben fajdalommentes. Komolyan, nekem ez sokkal-sokkal rosszabb volt, mint a vajudas. Akarhogy is nezzuk, annak hamarabb vege van es ertelme is van, ennek nem volt. Raadasul ez folyamatosan fajt, vajudasnal hatalmas nagy elony az, hogy meg a nagyon suru fajasok kozott a vegen is van altalaban olyan szakasz (lehet egy perc, lehet 20 masodperc), amikor semmi sem faj es tudsz pihenni es minden egyes fajasnal gondolhatsz arra, hogy jon a csucspont, utana csokkenni fog, majd ismet lehet pihenni a kovetkezoig.

Pedig nekem nem sok pihenoido jutott, mert mindket szulesem 3 perces fajasokkal indult es nagyon hamar szinte osszefuggoek lettek, de meg is is volt kozottuk egy pici pihenes.

Sok sikert neked es javaslom, hogy egyaltalan ne is gondolkozz ezen! Tenyleg raersz akkor foglalkozni a temaval, amikor mar benne leszel. Es ha sikerult az agyadat atiranyitani, akkor probalj meg pozitivan gondolni ra!

Én egy kicsit félek, de sokkal erősebb a várakozás bennem, hogy végre láthassam, ki piszkál bentről :) első baba lesz, természetesen izgulok, de próbálok nem arra ráállni, hogy rettenetes lesz és nem fogom kibírni.

Az éjjel inkább azon gondolkodtam el, hogy fogom a picit ellátni az első éjjele(ke)n? Mert szülés után pár órával összeraknak minket (ennek nagyon örülök, de képes vagyok őt rendesen rendezni? lesz tejem? meg fogom tudni fogni? Annyi kérdésem van...)