Más is fél a szüléstöl és az utáni élettöl?

igen

az elso gyerkocnel nem volt ilyen, bar ott szules utan 2 honapig csak bogtem mindenen (gyerek korhazba kerult, mert bekomazott, nem tudtam szoptatni, stb stb), aztan valahogy elmult, es mindenbol csak a gyerek maradt :D

a masodiknal veszelyeztett vagyok, de ugy erzem jol veszem az akadalyokat egyedul (a ferjem kulfoldon van), sokat fejlodott a gyerkoc, amig nem volt itthon apa, es nagyon meg lett nevelve (en "liberalisnak" tartom magam neveles szempontbol a ferjemet pedig "durvan engedekeny"nek :D ) (erre azt mondja, hogy "dehat olyan aranyos" :))))

szoval egyszerre fog hazajonni a ferjem sok ido utan, en meg szules utan nem tudom leszek e olyan allapotban, hogy kimutassam mennyire orulok neki (es itt foleg a haloszobara gondolok, meg a harom orankenti szoptatas miatti kialvatlansagomra), plussz kezelnem kell a "nagyteso" feltekenyseget, plussz ugye az ujszulott.

szoval nem felek, hanem rettegek

Szia, persze, ez természetes! Egyrészt a hormonok is játszanak veled, másrészt hatalmas változás és óriási esemény ez egy nő életében. Szerintem nem is mond igazat, akiban nem merült fel kétely, hogy jó anya lesz-e, gondját tudja-e majd viselni a csecsemőjének, bírja-e a megváltozott életstílust, meg aki ne tartott volna a szülés élményétől. Ez teljesen természetes!

Tényleg nagy változás ez, sok lemondással, nehézséggel is jár, viszont a babád pillantása, illata, mosolya erőt ad majd, meglátod! Soha nem hittem volna előtte, mekkora boldogságot, mennyi örömöt ad egy baba! (És bavallom, erre az első babámnál csak néhány hét után jöttem rá, addig dúlt a baby blue és roppantul sajnáltam magam éjszakánként. Aztán megajándékozott a kisfiam az első mosolyával, és akkor örök szerelembe estünk.:) Pici lányom tíz hónapos, vele szerelem volt első látásra.:D)

Szóval ne aggódj! Azért jó lenne, ha valakivel tudnál beszélni az érzéseidről. Férjeddel nem próbáltad? Lehet, hogy a lelke mélyén pont úgy aggódik, mint te...

Boldog babavárást és könnyű, szép szülést kívánok, meg persze egészséges babókát és sok-sok örömöt együtt!

Teljesen természetes, ahogy érzel. Nálam az utolsó trimeszterben jött a para, nem a szüléstől, hanem hogy milyen lesz a fiam, egészséges lesz-e, hasfájós lesz-e, stb.

A sok agyalás, lelkileg felkészülés sem mondhatom, hogy tudatosult bennem, mit jelent anyának lenni, mi vár rám a gyerekvállalással. Életünk legnagyobb kihívása. Depressziós lettem a szülés után, de sikerült kimásznom belőle. Valóban inkább azon kellett volna gondolkodnom, hogy milyen dolgokat kell feladnom a gyerek miatt, hogy nem úgy lesz most már minden, ahogy én akarom. Nem ehetek akkor, ha éhes vagyok, nem takaríthatok akkor, ha én úgy látom, ideje lenne, még wc-re sem mehetek feltétlen akkor, mikor kell. Bizonyos értelemben a baba lett a főnököm, aki eldönti ezeket (kezdetben mindenképp, aztán később, mikor már nevelni kell a gyereket, mikor már megérti, hogy most 5-10 percet várnia kell, változik a helyzet).

Cserébe viszont olyan érzéseket kapok, amiket még soha eddig. Csodálatos dolog, mikor átölel, hozzám bújik, és érzem, hogy mennyire szüksége van rám. Ezért érdemes minden, ezért csodás a gyerekvállalás.

Nehéz lesz, főleg az eleje (nekem nem volt segítségem sem), de leírhatatlanul gyönyörű dolog.

A szülés meg lehet baromi fájdalmas, de 1-2 hét alatt el is felejtettem a kellemetlen részét. Rögtön utána azt mondtam, soha többet, 1 hónap múlva már talán, 6 hónap múlva úgy gondoltam, simán, bármikor átélném még egyszer.

Kicsit hosszú lett, bocsi, ezek a gondolataim.

Kellemes babavárást, ne stresszelj!

Könnyű szülést!

nekünk második baba lesz,de én is negyon parázok.a szüléssel most ugy vagyok,hogy kihagynám,megvan-e minden a babának(még ha csak a listán is,nem tudom,ha egyedül leszek itthon a 2 gyerekkel,hogyan oldom meg,ha valamit ugyanakkor kell csinálnom,ha

betegek lesznek,ha valahova menni kell.annyi minden van,de ha nem lennének,nem is lenne az igazi.szerintem ezen mindenki keresztül megy,hiszen ezzel válsz anyává.

Szia!

Teljesen normális amit érzel :)

Az első babánk születése előtt,én nagyon nagyon féltem a babásélettől,hogy hogy fogom megoldani...Tudni fogok e mindent...Menni fog e...Voltak gondok nehéz pillanatok (inkább hetek...) de túléltük :)

A szüléstől nem féltem,úgy voltam vele,hogy én akartam,meg olyan sokan "túlélték",és több gyerekis van...

Most úgy gondolom, (22 hetes terhes vagyok) hogy szeretném újra ÁTélni a szülést,éscsak ügyesebb (gyakorlottabb) leszek az első időkben!Most nyilván más problémáinklesznek,de rájöttem az első gyerkőcünknél,hogy amitől rettegekaz be is következik!gy én úgy gondolom,most hagyom magam!Sodródni,és megélniminden pillanatot...Persze megint pontosantudom,hogy sírás rívás lesz(a részemről) az eleje...De ez is természetes!

Próbálj meg pozitívan gondolni mindenre! (de valóban természetes amitb érzel) Hogy a szüléssel végre megismerheted az a kis életet aki benned növekszik már jó ideje,és Te jelented neki a világot!A mindent!ÉS Neki Tebőven elégleszel ha megszületik!Ő utána is Rádfogvágyni a világon a legjobban!ÉS hogy végre magadhoz ölelheted,érezhetedaz illatát...ÉShogy a szülés idején együtt kell mindezért megüzdenetek!És hidd elmikor kibújik mindenelmúlik,és csaka Boldogság marad!:)

Utána jönnek ugyan a bajoshétköznapok,de minden nappal ügyesebbek lesztek!Te is Ő is...!

Sok boldogságot!

2 éves kislány és 22 hetes pocakcsajszi anyuja

Az első terhességem alatt egy percre sem merült fel bennem, hogy én félek a szüléstől vagy az anyaságtól. A szülés után sem jutott eszembe ilyen.

Most vagyok 36 hetes kismami, eszméletlenül félek a szüléstől és attól, hogy mi lesz velünk 2 gyerekkel. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy fogjuk-e bírni idegileg, a 3 és fél éves kisfiam hogy fogja fogadni a hugit, lelkileg mennyire fogja megviselni, hogy már nem csak ő lesz. Nagyon-nagyon félek!

34 hetes kismami vagyok, első baba és pont az éjjel agyaltam az egész szülés dolgon, hogy ez hogy fog menni nekem.

De mindig arra lyukadok ki (és egyébként ezzel is nyugtatom magam) hogy mennyi nő átéli/túléli akkor miért pont én ne bírnám. Illetve van miért küzdeni így máris értelmet nyer az egész dolog.

Valahogy én csak magától a szüléstől félek, attól hogy utána hogy fogom megoldani a dolgokat nem. Pedig semmi segítségem nem lesz. Valószínű ebben az is benne van, hogy 14 éves korom óta önállóan élek és sok problémát kellett megoldanom egyedül. Persze tudom, hogy egy baba és a vele járó problémák nem hasonlíthatóak máshoz, de próbálok úgy hozzáállni, hogy olyan sok mindent sikerült már véghez vinni az életben akkor ezzel is meg lehet birkózni biztosan.

Másrészről ilyenkor mindig a közeli ismerőseimre, barátaimra gondolok, hogy ők amúgy hogy álltak az élethez még baba előtt, és van köztük olyan, akinek az életben nem mertem volna gyereket a kezébe adni, mégis megbirkózott a feladattal és ma már remek anya.

Én ezekkel szoktam biztatni saját magam, amikor kétségbe esek. Én próbáltam a férjemmel is megbeszélni, de ő az a típus, aki még azt sem érzékeli teljesen hogy gyerekünk lesz, neki nem olyan kézzel fogható még az egész dolog, így az aggodalmamat sem tudja átérezni teljességgel.