Miert erzem kozombosnek, a gyermekem szuleteset?

Nem mindenkinek jon a terhesseggel egyutt automatikusan az anyaseg erzese. En sem ereztem meg terhesseg alatt, sot, masodik babat varva sem lebegtem mar terhesseg alatt a hatalmas nagy boldogsagtol.

Vigyaztam magamra, termeszetesen orultem, hogy gyermekunk lesz, orultem a magzatmozgasnak, annak, hogy no a pocakom, de semmi extra. Pedig tervezett gyerek mindketto, akartuk es imadom oket (mar amiota kint vannak). De terhesen meg nem ereztem olyan orult nagynak az anya-gyerek kapcsolatot.

Őszinte leszek hozzád - és nem különben érdekel, hogy ki mit gondol - nekem iszonyat furcsa volt, hogy megszületett a lányunk.

Egész terhességet úgy éltem meg, hogy vigyáztam mindenre (ételek, italok). Hihetetlen refluxos lettem és nagyon sok lett terhesség alatt a gyomorsavam.

Mivel kilenc térdműtéten estem át szülés előtti 4 év alatt, így örültem bizonyos idő után, hogy esetleg lábra tudok állni - szó szerint - és elmenni a közértbe. Nem híztam sokat, összesen 4 kilót. Terhesség elején fogytam kb. 8-9 kilót. Úgy 'raktak' össze a kórházba, mert befektettek 3 hétre.. Majd a 27. héten megakart indulni a lányunk a világ felé, de visszatartották a szülést és hazaengedtek másfél hét után!

Ekkor kezdett összeomlani bennem egy világ, hogy mégis mi történik, mit teszek rosszul?! Állandóan aggódtam, hetente jártam uh-ra, vérvételre, etc...

40+5 napra császárral hozta világra az orvosom a lányunkat úgy, hogy uh-ból vittek egyből műtőbe. Semmi előkészület vagy lelki felkészülés.. amolyan 'bumm bele', érzéstelenítés, három vérnyomásmérés és már mehet is.

Magzatvíz szinte semmi nem volt, lepény kritikus .. köldökzsinórról pedig ne is beszéljünk!

Én átéltem a poklok poklát.. azt a félelmet, hogy a lányommal nem tudtam mi történik, hogy jól van-e?! Sokkot kaptam, mikor mondták az uh-n, hogy mi a helyzet és elkezdtek kapkodni körülöttem.

Szerencsére egészségesen született és minden rendbe volt/van vele ... én olyan hulla voltam utána, hogy az is kiment a fejemből a második nap, mikor már átraktak normál szobába és velem volt a pici, hogy meg kéne etetni, arról már nem is beszélve, hogy esetleg még tisztába is rakjam.

Sokat sírtam, főleg a fájdalom miatt.. de mikor ránéztem a lányomra, minden elmúlt.. Az járt végig a fejembe, hogy most már itt van, velem! Én vagyok a világ legjobb anyukája, hiszen neki semmi hasonlítási alapja nincs.. csak ÉN!! egyedül ÉN! Engem szeret, én vagyok a minden, tőlem vár minden megoldást minden bajára! Ha fáradt, ha sír, ha éhes, ha bármi van .. hozzám jön, én kellek neki, senki más! Végre tudtam, hogy valakinek én vagyok a MINDEN!

Én sem tudtam, hogyan kell nevelni egy gyereket, független attól, hogy fiú vagy lány! Egyszerűen jött az ösztön és arra hallgattam.. Mai napig nem tudom, hogy miért sír ... ha úgy érzem éhes, megetetem.. és jééééé, tényleg éhes.. :)))

Első 6 hét nagyon kemény..., de túl lehet élni :)))

Nekem pl. 8 hetes korában 'esett le', hogy van egy gyerekem ... és ezt úgy vettem észre, hogy a jó éjt puszik elkezdtek létezni :))

Hidd el, mindig lesz valami .. valamilyen korszak, ami miatt totál ki leszel bukva, hogy miért van .. de csináld azt, amit te érzel és gondolsz! Legfontosabb úgyis te leszel neki a világban, bármi történik! :))