Van itt olyan aki-nek a szülei nem örültek az unokának?

20 éves vagyok, félidős.

Amikor anyukám megtudta, ledöbbent, apukám flegma volt, hogy az egyetem így meg úgy, stb.

A nagymamám azóta sem áll szóba velem, holott "mennyire várta már, hogy dédi lehessen".

Sajnos :(

Szüleim már megbékéltem, nagymama nem.

Más tollával ékeskedem, de mikor a barátnőm bejelentette, hogy terhes, a szülei pánikszerűen kezdtek gyerekgyártásba... bármilyen hihetetlenül hangzik is ez. Plusz az apja (nagypapa) vagy két éves koráig nem mutatkozott a picivel, vagy volt, hogy azt mondta, az ő kislánya... :/

Most jön a harmadik unokája, saját gyerek már nem jött össze, kezd megbékélni a helyzettel.

Nálunk úgy csinált, mint aki örül, aztán meg titokban mindig össze akart verni. Mások előtt megy az örülés, hogy -de jó, unoka lesz... négyszemközt meg jön az ordibálás, és a többi...

Mondjuk nem tudom, mi baja van, mert előtte nagyon unokázni akart.

Apukám nem örült, féltette a karrieremet. 29 éves voltam...

Szerencsére hamar megenyhült, és most remek nagypapa! :)

Nálunk apám teljesen le volt döbbenve, hetekig szólni sem lehetett hozzá. Nem is tudtam hova tenni a viselkedését, 27 éves voltam, akkor már 3 éve együtt voltunk a (most már) férjemmel, 2 éve együtt éltünk, és terveztük a babát.

Végül a 12 hetes uh-képet látva enyhült valamelyest, igazán akkor, amikor először látta a babát. Azóta "szerelmes" az unokába, egy éves a nagyfiú, most várjuk a tesót. Apám a leglelkesebb, visz a vizsgálatokra, az elején töviről hegyire kifaggatott a vizsgálatokról:)

Anyósék már érdekesebbek voltak, ott valahogy nem örültek. Mármint anyós meg a sógornőm. Náluk 3 kislány van, a mi babánk fiú lett. Anyós még úgy-ahogy normálisan áll hozzánk, a sógornőnek most sikerült kavarnia egy látszatbotrányt, és nem áll velünk szóba. Após örült, eddig a fiam az egyedüli fiúunokája, már várja, hogy focizzanak:)

Kérdező, nálatok?