Van esély arra, hogy megszeretem a gyerekemet?

Minden szuper… kivéve, hogy a gyereknek lesz egy anyja, aki a kezdetektől utálja. Ez kiradírozhatatlan. Akár tetszik, akár nem. Ha nehézség lesz (és egy gyerekkel mindig van), akkor megint jön az utálat, a tönkre tetted az életem/karrierem. És ezt nem kompenzálja a szerető nagymama és apuka… akit a saját anyja nyűgként él meg, akit hibáztat az életének a rossz irányba fordulásáért, akit nem is akartak, abból sosem lesz stabil önértékeléssel bíró ember.

Gyerek mellett meg pszichológushoz járni, és érdemi önmunkát végezni iszonyatos nehéz. (Ugyanis a pszichológushoz járás nem merül ki abban a heti 1 órában amíg ott van az ember)

Több mérgező szülő-gyerek kapcsolatot láttam már. A gyerek (később felnőtt ugye) sosem jött ki belőle jól.

Tapasztalatból írom. Közel 700 óra önismereti képzésben látottak alapján. Az utálat a legösztönösebb érzés. Azt felülírni olyan tudatos munkával lehet, amit pár hónap alatt nem fog megszerezni. Illetve a terhesség (ha már eddig is nehéz volt, innen már könnyebb nem lesz) és a gyerek min. 1 éve full stressz és kb bármi betriggerelheti. Aztán jön a dackorszak, amikor mindenen üvölt, ezt még a legtöbb önismeretben jártas ember (aki több eszközt ismer annál mint “leüvöltöm a gyerek fejét, hogy tudja hol vannak a határaim”) is nehezen oldja meg tudatosan. Hát még az akit triggerel a saját gyereke. Ezt nagyon max úgy lehetne megoldani, hogy minden percben tudatos marad és tényleg vannak tanult eszközei a saját családi mintáin kívül.

“Ezzel mit akarsz mondani?”

Mire gondolsz?

“Akkor majd apa vagy nagymama,rokon bevállalja a picit.”

Persze, tiszta sor. Sőt, valószínű hosszabb távon ez lesz.

“És ahol eleve nincs anya a képbe?”

Mert mondjuk lelépett? Ugyanez a szitu. A gyerekben (de sokkal inkább majd a felnőtt interakciókban) mindig benne lesz, hogy ő nem kellett a saját anyjának. Ahogy azokban a gyerekekben, akiket az apjuk otthagy és rájuk sem bagózik.

Rengetegen nőnek föl így és pont emiatt lehet megnézni, hogy miért ilyen a társadalom mentális állapota. Persze közben mindenki funkcionál - sőt legtöbben magasan, de attól még ez messze nem optimális.

A nulladik pillanattól történt elutasítottságnál kisebb dolgok is megjelennek a személyiségben.

Megnyugtatlak, nem áll szándékomban szociális területen dolgozni. Attól véleményem, ne adj isten még rálátásom lehet.

Van gyerekem, köszi.

Miért vetítenék ki bármit? Azért mert nem értek veled egyet? Azért mert nem látom olyan romantikusan (sokkal inkább reálisan) a dolgokat, minthogy elmegy terápiába, hipp-hopp megoldódik és mire megszületik a gyerek imád majd anya lenni?

Mi a karriered és hol tart? Miben fog akadályozni szerinted a gyerek? Akartál egyszer gyereket? Szerintem az a fontos, hogy lebontsd a dolgokat apró lépésekre és megoldani akard, nem pedig úgy hozzállni, hogy "nekem már mindegy". Ez is felelősséghárítás, hogy lefekszel és sajnáltatod magad és várod, hogy majd valaki más, a párod, a családod, pláne egy másik anya... megoldja helyetted, amihez nincs kedved. Nem mondom, nem lehet ezen egy sort bőgni, de a kétségbeesés rossz tanácsadó és hónapok óta vagy már beleragadva.

Inkább írd le a félelmeid, konkretizáld mitől tartasz, és lehet, itt is kapnál egy csomó olyan ötletet, ami másnak már bevált és már nem látnád olyan sötéten a helyzetet. Nagyon sokan vannak, akik anyaként szép karriert futnak be, nem kell feláldoznod magad, hanem egyensúlyra érdemes inkább törekedni.

Pszichológus meg nem csodaszer, hogy elmész egyszer-kétszer, kibőgöd magad, hogy selejtes vagy és mindenki bánt (még a gyereked is?!), és kész, te nem tehetsz semmiről semmit. Rá kell gyere, hogy egyes helyzetekben miért reagálsz úgy, ahogy nem akarsz reagálni. (És ez általában a két éves kor előtti időszakban keresendő, amire jó eséllyel nem is emlékszel.) Itt is felelősséget kell vállalnod magadért, saját döntéseket hozni, megismerni magadat, hogy a kapott minták helyett te milyen szeretnél lenni és arra törekedni. Ez hónapok és utána még évek. De ez jó, mert sosem vagyunk készen, állandóan, élethosszig lehet és kell is fejlődni és fel is kell használni amiket az élet hoz erre a fejlődésre. Nem lefeküdni és a kardodba dőlni, hanem tanulni, épülni. Csak addig ijesztő minden, amíg egyszer meg nem csinálod. De ha megcsináltad, akkor már vagy büszke lehetsz magadra vagy mondhatod, hogy na máskor másképp. Ha mindig minden úgy alakul, hogy csontnélkül az élet kiszolgál, akkor sosem fejlődik az ember semmit.

Tök jó amiket a 37es ír. De ez az önmunka egy nyugodt élethelyzetben menne így. 0-24ben össze lesz zárva a gyerekével min 1 évig (még ha el is megy ide-oda néha, az nem az igazi, ha meg folyamatosan a nagymamánál van meg aukánál, akkor megint ott agyunk hogy a gyerek az kapja, hogy az anyjának nyűg, nem kell).

És elhangzott: “ És ez általában a két éves kor előtti időszakban keresendő, amire jó eséllyel nem is emlékszel”

Ami az első 2-3 évben történik veled, amit ott kapsz, azok lesznek a primer, “ösztönös” válaszreakcióid bizonyos helyzetekre. Ha azt kaptad, hogy nem kellettél anyádnak, így vagy úgy de ezt a hiányt akarod majd pótolni. Pl túlkompenzálsz, maximalista leszel, megfelelési kényszeres vagy rideg, empátia nélküli vagy épp túlérzékeny, olyan aki azt érzi semmiben nem elég jó stb. Kismillió megküzdési mód tud kialakulni.

Ufff... Miért van olyan érzésem, hogy itt valaki nagyon örökbe akar fogadni, és ezért rá akarja beszélni a kérdezőt az örökbeadásra?

Az abortuszos kérdéseknél is megjelennek ilyen válaszolók, akik ismernek egy ideális házaspárt, aki gyermekre vár....