Van esély arra, hogy megszeretem a gyerekemet?

Nekem is fura, hogy fejben a gyereket hibáztatod. Nekem is voltak nehézségeim, de max magamat ostoroztam, hogy "miért kellett ez nekem".

Én is szakembert javasolnék. Tervezett gyerek?

Én azért vagyok dilemmában a pszichiátriával kapcsolatban, mert ők általában gyógyszert írnak, ami a terhesség ideje alatt nem a legjobb. És ha a kérdező épp kifog valami "kontárt", akkor az lehet, hogy többet árt, mint használ.

Ha maga a gyerek is "problémás" lesz, mint ahogy a kérdező terhessége, akkor szerintem veszett fejsze.

Kérdező, hány hetes terhes vagy? Ezt tényleg nagyon fontos lenne tudni ahhoz, hogy érdemben tudjunk válaszolni.

Egy közeli ismerősöm volt egyébként hasonló helyzetben, ő a szülés után is ilyen érzésekkel küzdött. Vele az történt, hogy egy darabig a gyerek mellett tudott lenni, tudta szoptatni is, egy idő után már csak szülői segítség mellett még el tudta látni a babát, de végül be kellett mennie a kórházba (pszichiátriai osztályra). Több hétig volt bent, gyógyszereket állítottak be neki. Közben a baba a férjével és az ő szüleivel volt. Ezt igazából azóta is nagyon sajnálja és brutálisan szégyelli, DE! Azóta (már 3 éves a kislány, jelenleg épp 2.gyereket szeretne) nagyon jó anya, nincs semmilyen rossz érzése a gyerek irányába vagy az anyasággal kapcsolatban.

Na igen. Ezért is kérdeztem. Ha nem tervezett baba, akkor eltudom képzelni, hogy ez így "elmegy" fejben.

Sajnálom, hogy így alakult, de tény, hogy elsősorban nem a családodnak kell döntenie a baba sorsáról. Ha normális a védőnőd, akkor jelezd neki a gondolataidat és kérd, hogyha tud, ajánljon szakembert, akihez fordulhatnák. A szakember nem fog rábeszélni semmire. Segíteni fog alakítani az érzéseidet, amiben az is teljesen benne van, hogy a végén örökbeadjátok.

Az első trimeszter egyébként nagyon kemény tud lenni, tervezett gyereknél is ezerszer megtudja kérdőjelezni az ember két hányás között, hogy valóban ezt akarta-e. Ha egyéb probléma is van, akkor pláne. 9 hetes várandós vagyok, mi terveztük, de konkrétan alig élek, egy szenvedés minden napom. Az segít, hogy tudom, hogy tényleg vége lesz... Jön majd helyette más. Ez egy kiszolgáltatott helyzet, amiben szerintem jogunk van az érzéseinkhez és ahhoz, hogy szükség esetén segítséget kapjunk. Nekem a nagyobb gyerkőcünk körül kell segítség, mert szégyen vagy sem, egyszerűen nem tudom normálisan ellátni ezzel az egésznapos rosszulléttel. Neked lelki segítségre van szükséged, hogy helyre tudd pattintani a gondolataidat.

Szerintem ez olyasmi pszichés baj, mint akik pl a harmadik felet utálják, mikor a párjuk megcsalja őket.

Inkább kívülállóra haragszol, mert magadra nem akarsz, meg arra sem, aki teherbe ejtett, ezért szerencsétlen "belecsöppent" babát okolod.

Ez szerintem nem pszichiáteri hatáskör, inkább iq teszt kellene, meg pszichológus, esetleg ha nem használ pár beszélgetés, akkor gondolkodásmód béli probléma, enyhe autizmus, enyhe értelmi sérülés, ha ugyanazokat a köröket futod. Nem kellenek hozzá évek, hogy ne mást hibáztass, ha mégis, akkor súlyosabb bajod van.

Egyébként a terhességnek köze nincs az anyasághoz-babához való hozzáálláshoz. Én utáltam "bálna" lenni, sehol sem fértem el, bumszli nagydarab otromba voltam(62kgsan szültem 170 centihez), tudtam, hogy szép és vékony kismama vagyok, de a korábbi súlyomhoz képest nagy volt a változás és nem tudtam megszokni. Néha én is haragudtam a gyerekre, hogy miért ekkora, de csak kényszerből, igazából nem haragudtam rá, csak jó volt a gondolat, hogy nem én tehetek róla. Szóval csak úgy bosszankodtam komolytalanul, és nagyon sokat segített a szülés, főleg mivel majdnem egyből visszanyertem az 50 kilós testem, meg sem látszott a szülés:)

De emlékszem a férfiak elfordultak tőlem, pedig korábban hatalmas sikerem volt, sosem fértem el, ahol át akartam slisszanni és anyám, mennyit hánytam az elején, és mivel alig volt rajtam zsír, a gyerekem minden mozdulata úgy nézett ki, mintha át akarna szakítani, nagyon bizarr volt.

Nem valami jó élmény, de azt élveztem, hogy mindig ketten voltunk, sosem voltam egyedül. Beszélj róla sokat valakivel, aki változtat a gondolkodásmódodon. A szívhang hallgatás sem segít? Én nagyon javaslom!

Racionálnod kell az érzéseidet. Amikhez természetesen jogod van, mint írták, de ettől még ha rájössz, hogy logikátlan és mi mögött igazából mi áll, idővel szépen ki is tudsz jönni belőlük. Nem tervezett a baba - ez az oka. Te nem így akartad az életed és most nem tudod irányítani még a saját testedet se. De nem a gyerek erőszakolta magát beléd, hanem ti voltatok felelőtlenek. És ez nem egy büntetés, hanem egy következmény. Ez olyan, minthogy ha sokat eszel, akkor kövér leszel, akkor az sem büntetés és sem nem a kaja tehet róla. Egyszerűen ne hárítsd tovább a gyerekre a felelősséget, mert nem ő tehet róla, hogy terhes lettél (és hogy ettől rosszul vagy), hanem te és a párod.

Másrészt azért is érdemes lenne ezen dolgoznod, mert bizony a gyerek már most csomagban megkapja a te érzéseid, szavaid és ezek még a genetikáját is befolyásolják a legújabb kutatások szerint. Neked most az lenne a feladatod, hogy felnőj, és a gyerekedet magad elé helyezd fontossági sorrendben. Te leszel az egyetlen az életében ugyanis, akinek feltétel nélkül kellene őt elfogadnia, akármilyennek is születik majd. Kicsit empatizálj hát már vele, ha nem is tudod szeretni kötelezően és látatlanban (és ez idővel még kialakulhat). De csak te is voltál gyerek, így ennyi a feladat, hogy visszagondolj erre a bizalomra, kiszolgáltatottságra, ami anyukádhoz kötött és máris nem fogod azt gondolni, hogy ő bántana téged.

Kedves kérdező, ha olvasod még, tudd hogy nem vagy egyedül ilyen/ hasonló érzésekkel.

Bár én nem a gyerekre haragszom, hanem magamra, amiért nem figyeltem normálisan a védekezésre.

Házasságban élek, második gyerekkel vagyok terhes.

A fiam tervezett volt, az egész terhességem alatt boldog voltam. De most valahogy nem akar jönni az a boldogság, ami az elsőnél :( Már kb az eleje óta síró görcseim vannak és egész áldott nap azon gondolkodom, hogy hogy lehettem ennyire hülye. Visszacsinálni nem lehet,abortuszt nem akartam, mert féltem, hogy megbánom, örökbe adás semmiképp sem opció.

Bűntudatom van az érzéseim miatt, de egyszerűen nem tudok pozitívan gondolni a terhességre,sem arra, hogy újra egy csecsemőt kell gondozmom.

Már csak abban reménykedem, hogy a szülés után megváltozik a véleményem :(