Várandósság alatti depresszió?

Sziasztok!

Jelenleg 22+4napos várandós vagyok. Tervezett baba. A férjemmel jó a kapcsolatunk, nyilván nálunk is vannak viták, de ezeket leszámítva minden rendben van.

5 éve élünk együtt(az ország másik feléből költöztem ebbe a városba, tehát az ottani "barátaim", inkább már mondanám ismerősöknek, illetve a családom messze van. Itt nekem inkább csak ismerőseim vannak, akik a férjemnek a barátai. Egy volt kollégnanőmmel jó barátság félét ápolunk, leginkább én keresem a társaságát, ő kb. lekakkantja a fejem🥲

7-8.hét óta vagyok táppénzen, sajnos nem zökkenőmentes a terhességem(vérzés, brutál görcs, folyások), így főleg az első trimeszterben, de a másodikban is a nőgyógyászom és a védőnőm azt tanácsolja, hogy inkább pihenjek, tényleg csak ami miatt muszáj, azért menjek el otthonról.

Na viszont a problémám az, hogy nagyon egyedül érzem magam, mindennap előjönnek a rossz gondolataim, elsősorban a babábal kapcsolatban, hogy minden rendben van-e vele, de szerencsére igen. A másik dolog, ami miatt sokat kattogok, hogy úgymond nincsenek barátaim, olyan, akire számíthatnék. Munkámból kifolyólag(kereskedelem) közvetlen vagyok, de leginkább munka közben, persze ahogy kitettem a lábam a munkahelyről addig is kedves,mosolygós voltam, de a magánéletben nem vagyok túlságosan nyitott ember. A férjem barátaival azért nem is nagyon találkoztunk, mert mindig olyan emberekkel lógtak, akik nekünk nem fértek bele. Számunkra gázos emberek. Emiatt ugye eltávolodtak tőlünk, mondjuk velem amúgy sem foglalkoztak túlzottan, hacsak nem a kihasználás rész következett, mert amúgy az a fajta ember vagyok, hogy "majd egyszer a jó szívem visz el".

Van egy kutyusunk, eljárok vele sétálni, imádom nézni, ahogy örül a lent töltött időnek, de mégis mellé sírhatnékom van. Mégjobban elönt a magány olyankor, a férjem sokat dolgozik, így ő nem mindig tud velünk tartani. Egyre jobban érzem, hogy kezd szűkülni a világ, és nem fogok tudni ebből kilábalni. Ha valamelyik rokonomnak mondom ezt, akkor persze azzal jönnek, ami ésszerű lenne, hogy mondjam a védőnőnek, hátha tud segíteni, vagy menjek el szakemberhez, ha nagyon úgyérzem. Persze ezt nehéz elfogadni, így mindig leterelem őket, hogy nem ennyire durva... de hát úgye kit áltatok..de, ennyire durva, hogy amúgy szakember segítsége kellene, de elsősorban magam szeretném megoldani a problémát. Esetleg aki ilyen cipőben járt, hogyan lábalt ki ebből a fajta depresszióból? Szeretnék örülni a babánknak, de egyelőre sajnos nem tudok, mert elnyom a depresszióm.

Köszönöm, ha elolvastad!