Kismamak, ti mindannyian boldogok vagytok?

Jó kérdés... Biztos vagyok benne, hogy minden nőben, aki gyermeket vár, benne van a kétely: biztos, hogy most van itt az ideje, biztos, hogy kibirja a kapcsolatunk majd a kezdeti nehézségeket, biztos, hogy győzzük majd anyagilag a babát, biztos, hogy jó szülők leszünk...?stb Az én fejemben is megfordultak ezek és ehhez hasonló gondolatok, hiszen nem csak egy csoda születik, de az egész életünk gyökerestül megváltozik. Terhességem alatt nagyon sokat sirtam, volt, hogy tudtam az okát, volt, hogy csak úgy jött. Nagyon könnyen megbántódtam mindenen, és a párom nem igazán állt mellettem az utolsó hetekben, ez még rátett egy jó nagy lapáttal a rossz hangulatomra. Eljárt bulizni, mikor már minden órás terhes voltam, akkor elgondolkoztam, te jó ég, mi lesz velem és ezzel a kisemberrel, ha már most ezt csinálja. Aztán később, mikor megszületett, világossá vált számomra, ez részéről úgymont pánik volt, mert tudta, ha kibújik a csöppség, onnantól kezdve ő apa lesz és aszerint kell élnie és viselkednie. Gyakran beszélt ő is a félelmeiről, hogy nem tudja, mennyire állja majd meg a helyét apaként, hogyan fogja biztositani kisfiának a jövőjét, a jólétét. Albérletben lakunk, vannak hiteleink, van egy 15 éves autónk, épphogy élünk valahogy. Nem mondhatom, hogy rosszul, mert kicsinknek mindene megvan, nekünk is, de bevallom őszintén, mikor kislány voltam és álmodoztam a jövőről, valahogy nem ilyennek, nem ilyen nehéznek képzeltem el az életemet. Most mondhatnátok, de hát miért is vállal az "ilyen" gyereket... Hát azért, mert már mindennél jobban akartuk. És aki pénzfüggővé teszi a babát, az nem is akarja igazán. Nem azt mondom, meg kell teremteni az ideális környezetet számára, meg kell alapozni a jövőt, de nem minden áron. Én tudtam előre, nem lesz könnyü, mégsem akartam tovább várni, mert azzal is tisztában voltam, hogy sosem, vagy nagyon sok év múlva mondhatjuk csak azt el magunkról, hogy na, most jól megy. Szóval én is, párom is aggódott, amig a babát vártuk, és még csak a töredékét soroltam fel annak, ami a 9 hónap alatt nyomasztott. Van, amit magamnak sem vallottam be, a mai napig sem. Mostmár itt van nekünk ez a kis gyönyörüség, ha ránézek, minden gondom, bajom elszáll. De aztán jönnek az esték, mikor magányosan ülök a számitógép előtt és ilyen oldalakon traktálom a baromságaimmal szerencsétlen embereket, mert nincs kihez szólnom a kisfiamon kivül. Párom elment külföldre dolgozni. Jelen pillanatban ami a legjobban aggaszt az az, hogy mi lesz velünk igy. Mert én már nem birom tovább nélküle, és megmondom őszintén, rettentő fáradt vagyok, kicsikém teljesen leszivja minden erőmet. Nem csak a terhességem alatt, de azóta is nyomasztanak a gondok, sajnos. Mindenesetre most jól esett kicsit panaszkodni...

Lányok, ez sajna tök normális érzés, amiket leírtok. Megnyugtatásul mondom, hogy a második harmadban ezek a szorongások megszűnnek és felváltja az eufórikus érzés! :)) A vége felé pedig már csak a szülés miatt szoktak félni. S higgyétek el, életetek legcsodálatosabb időszaka ez, majd meglátjátok! :))

Az első terhességnél én is így éreztem. Azután, mikor megszületett, még jobban. Féltem a felelősségtől, hogy leejtem, meg ilyenek. Nem tudtam élvezni. Most megint terhes vagyok, 36 hetes, eufórikus állapotban, optimistán várom a babát. Semmi félelem nincs bennem, csak boldogság. Úgyhogy szerintem mindkét érzés természetes, és változhat is. Mondjuk elsőnél 25 éves voltam, most 33. Fel a fejjel, tudatosan próbálj pozitívan gondolkodni, pozitív példákból erőt meríteni. Tudom nem könnyű. Én nagyon sok boldogságot kívánok Neked!

Hazudik az, aki azt állítja, hogy a pozitív teszttől kezdve csak csupa boldogság az élete. Teljesen normális, hogy vannak félelmeink, pláne az első babánál, ami egy "nagy utazás az ismeretlenbe"... Nem tudjuk, hogy mi fog történni a testünkkel, nem tudjuk mi lesz a párkapcsolatunkkal, mi lesz, amikor meglesz a baba, és még sorolhatnánk a végtelenségig. De ez normális, és szerencsére ezt bizonyítja a többi őszinte hozzászólás is! Én most a 28. héten tök jól vagyok, meg optimista, meg miden, de tudom, hogy hamarosan a szülés miatt fogok parázni... (És az is teljesen normális dolog lesz.)

én pont úgy voltam, mint a 8:19-es válaszoló. Miután végig feküdtem a terhességemet, gondoltam, ha megszületik a babám már nem kell aggódjak. Dehogynem... utána jött csak a java. Konkrétan fél évig nem mertem sötétben aludni, hogy mindig lássam a babám, ahogy kinyitom a szemem. Állandóan gombóc volt a torkomban, mindenféle kivizsgálásra elmentem, de szerencsére semmi bajom nem volt azon kívül, hogy egy kicsit túlparáztam a dolgokat. Végül a nőgyógyászom (akiben 200 %-ig megbízom) tett helyre lelkileg, agyilag. Azóta már van még egy babám, egy csodás terhességgel és van két szuper lányom, akikért persze halálra tudom aggódni magam, de már sokkal lazább vagyok.