Ha rossz anyagi helyzetben,viszont házasságban,óvatlanság,felelőtlenség miatt teherbe esnétek,mindenki azt mondaná,hogy nem jó ötlet megtartani,mert miből nevelnétek fel,még a párotok sem támogatna,mit tennétek,ha belül mégis szeretnétek megtartani?

"Egyébként az egy dolog, hogy én itthon ülök mert egy “lusta dög” vagyok, de ti akik rendes munkás emberek vagytok,nem munkába kéne legyetek? Hogy van ennyi időtök közben gyakorira írogatni?"

Többműszakos munkarendről hallottál már? Illetve arról, hogy valaki hétvégén/ünnepnap is dolgozik, ezért van szabadnapja hétköznap? Pl. én így dolgoztam 0-24-ben, amíg nem mentem 9-es kódú táppénzre a terhességem miatt.

Meg persze a legkézenfekvőbb: itt többségükben kisgyerekükkel CSED/GYED/GYES-en lévő kismamák vannak?

Szerintem sokkal egyszerűbb a kérdés, mint gondolnád. Fogtok egy kockáspapírt, leültök és számoltok, terveztek, ha már eddig nem tettétek meg.

Mi kell egy gyereknek, mi az amit kaptok esetleg, mi az, amit meg kell venni, mik lesznek havi szintű kiadások különböző variációkban (ha teljesen egészséges, anyatejes és a másik véglet, ha fejlesztési igényei lesznek és tápszeres). Ezt tudjátok-e finanszírozni, ha nem, mi kellene ahhoz, hogy tudjátok. Reális-e, hogy ezt viszonylag gyorsan megteremtsétek, ha igen, akkor hogyan?

Ha ezekről beszélgetnétek, akkor semmi szükség nem lenne a gyakori népének válaszaira, mert maximum 3 nap alatt feketén-fehéren ott lenne előttetek, hogy racionálisan milyen döntést kell hoznotok. Lehet emocionálisan is dönteni, csak ilyen esetben nem biztos hogy ennek kéne a nagyobb arányúnak lennie, hiszen egy gyerek életét nyomoríthatjátok meg.

Senki nem tudja valójában milyen helyzetben vagytok és azt sem, hogy milyenben lehetnétek, ha elköltöznétek élhetőbb helyre. Egy biztos. Mindenki a saját sorsa kovácsa, de ha te már egy gyerekért is felelsz, akkor (szerintem) kutyakötelességetek a beleteket is kidolgozni azért, hogy az a baba normális körülmények közé szülessen. A langyos sz*rban ücsörgés és siránkozás nem megoldás semmire.

Mondom ezt úgy egyébként, hogy anno én is 200 km-re költöztem a családomtól és a férjem is, hogy élhetőbb környéken landoljunk és az eleje piszkosul nehéz volt, de végül megérte.

Nem azt gondolják, hogy veled is borítékolhatóan ez fog történni, hanem emlékeztetnek rá, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben ezzel a verzióval is számolnod kéne, hogy ha bekövetkezik, mi lenne a következő lépés?

Mindenki meg van róla győződve, hogy vele ez vagy az nem történhet meg.

És nyilván egy olyan nő is padlót fogna első körben, aki rendezettebb körülmények közé, munkahellyel a háta mögött jár így, de neki jóval nagyobb a mozgástere, mint aki terhesen vagy egy kisbabával a lakhatásában maximálisan a férje szüleinek jóindulatára kell hagyatkoznia, anyagilag pedig részben rájuk, részben a férjére támaszkodnia.

De ha van hol lakni, elköltözni se akartok es minden adott, akkor mégis milyen hazra gyűjtötök? Vagy felújítottatok egy lakrészt egy csomó pénzből, amit aztán ott akartok hagyni? Ennek mi értelme?

Nem annyira megfontoltan csináljátok ti ezt, azt hiszem, csak úgy kapkodva, máról holnapra. Te meg ideges vagy és frusztrált, éethwtő módon, itt csapkodsz a kommentelőkre, pedig a saját életeddel van bajod. Üljetek le és nyugiban gondoljátok át a jövőt. Ki mit mikor képzel el, hogyan lesz több pénz, merrefele kéne mozdulni munkaügyben, mi lesz azzal a kis pénzzel, amit gyűjtöttetek (szerintem legyen belőle albérlet kaució egy városban). Hogy a babát hogyan lehet ebbe beleféretni. Mert ha jól értem, eddig csak úgy elvoltatok, majd lesz valami, más házát újítgatjátok a semmi kis pénzeteken. Kezdjetek el tudatosan élni, gazdálkodni.

"Miért gondolják sokan,hogy kitenénnek,vagy itthagyna a férjem?"

Azért, mert felnőtt emberek vagyunk és nagyon sok cifra dolgot láttunk már azon túl, hogy a házasságok 70%-a válással végződik. Mindenki azt hiszi, hogy őt aztán soha nem fogja elhagyni a párja, mindenki tutibiztos benne. Aztán telnek az évek, és mégis megtörténik.

Senki nem mondja, hogy téged el fog hagyni a férjed, de értelmes felnőtt ember tudja, hogy azért, mert valamit nem tud elképzelni, azért még megtörténhet.

Nem olvastam végig a válaszokat, csak az utolsó párat, úgyhogy arra reflektálnék.

Egyrészt biztos nem tartanám meg, ha nem biztosított a lakhatás, akár saját lakás akár az hogy stabilan tudjuk fizetni az albérletet. Illetve biztos nem tartanám meg úgy, úgy se csedre se gyedre nem leszek jogosult. Annyi probléma lehet amit az ember nem is feltétlenül kalkulál bele, meg csak nem is kell betegnek vagy sérültnek lenni, de simán lehet szükség gyogytornára, dévényre, később szemüvegre.. ezeket nem lehet 2 forintból megúszni.

A másik amit írtál, hogy inkább a férjednek kene munkát váltani. Az én férjem vezető beosztásban van, simán el tudna tartani minket magas színvonalon, szeretjük egymást, mai állás szerint azt mondom hogy soha nem hagynánk el egymást. De az élet azért nem ilyen fekete-fehér, a házasságok több mint fele válással végződik és sokan csak anyagi megfontolásból nem válnak el. Szóval én így sem támaszkodnék kizárólag a férjemre.

Ha kilátásban lenne valami nagy karrierugrás és most csak azért megy nektek rosszul mert mondjuk pályakezdők vagytok akkor oké, mert tudjátok, hogy majd jobb lesz. De ez a helyzet nekem elég kilátástalannak tűnik

"Itt sincs érzelmi tartalék, empátia meg végképp.".

Hagyjuk már ezt az empátiázást, miért kellene empátiával lennünk olyan emberek iránt, akik még magukkal sem tudnak mit kezdeni, de azért egy gyereket is nyomorba hoznának? Mit babusgassuk a lelkét?

A kérdezőhöz hasonló élettelen, felelőtlen emberekkel így kell beszélni, másképp nem értik meg a saját helyzetük valóságát sem.