Megváltozhat még az érzés, vagy mégis hiányzik belőlem az anyai ösztön?

Blablabla...

Bírom ezt a sok jajdenemakarok-anya-lenni csajt, akik sorra teherbe esnek "véletlenül" 20 körül. Aztán majd 2-3 év múlva meg egyszer... De ők annyira nem is akarnak anyák lenni.

Engem idegesítenek a gyerekek. A családban sem volt kisbaba, csak húsz évvel ezelőtt a húgom, gőzöm sincs hogy "működnek", nem megy ez a cukiskodó gagyogás mikor nagyritkán belefutok egy babás ismerősbe.

Úgyhogy konkrétan segédrendezői fogalmam sincs hogy lesz majd, de bízom benne, hogy menni fog.

Bennem akkor fogalmazódott meg, hogy babát szeretnék, mikor két és fél évvel ezelőtt pozitívat teszteltem, majd 8 hetesen elvesztettem. Addig a hátam közepére sem kívátam az egész gyerek témát. Ott valami átkapcsolt bennem és rájöttem, hogy igenis szeretnék egyszer anya enni és érezni milyen mikor nő bennem egy ilyen kis lény :)

Most már félidős vagyok, rettenetesen aggódam az elején, hogy velem maradjon. Most pedig én is azon aggódom, hogy vajon kijön-e rajtam az anyai ösztön? Mert eddig egy megoldandó feladatot látok a babavárásban (főleg munka mellett), az életünk átszervezésében.

De ez majd alakul. Biztos megreccsennék, ha történne vele valami és ez szerintem már önnmagában azt feltételezi, hogy kötődünk, aggódunk, törődünk. A többi meg alakul majd, főleg mikor már a kezedben lesz a kis lény, amit te alkottál a saját testedből, véredből :)

Aki ennyire nem akar gyereket, miért nem védekezik?

Vagy esemény utáni tabletta?

Halál komolyan megjátssza ezt valaki, hogy "jaj nem akarok gyereket de hátha megjön az ösztön"?

Agyam elszáll.

Emberek, konolyan elhiszitek, hogyha egy nő ott tart gondolatban, hogy elhagyja a családját a szülés után, akkor az ilyen higgadt, összeszedett mondatokban ír le ilyen hosszú szöveget??

Az már kb a megőrülés és a teljes szétesés határán áll, hiszen épp kezd összedőlni az élete.

Ne vicceljünk már.

Ez csak a szokásos napi gyerektelen kérdés, amiben valaki megint a megerősítést várja, hogy igen, az anyaság szar.

Én nem gondolom kamunak, ugyanis nemsokára én is szülök és én sem szerettem sose különösebben az anyaság gondolatát, se a babákat. Nálunk nem csúszott be, hanem tervezett volt, mert a férjem minden álma volt az apaság. Nem egyszer fordult meg hasonló a fejemben, hogy ha nem fogom bírni lelépek majd vagy mi lesz, mert nem szeretnék anyám, nagyanyáim, ismerős nők depressziójába esni és boldogtalanul szenvedni életem végéig. Gondolom akinek szebb családi emlékei vannak, azok számára nehezebben elképzelhető a dolog, pedig van ilyen. Jelenleg én sem vagyok depressziós, de hajlamos vagyok befordulásra, emiatt aggódom. A babához valamennyire kötődök, de nem mondanám olyan mézes mázas, könnyezős, meseolvasósnak. Terhesség egész jól ment eddig, persze azért kellett egy kis komplikáció így a végére, de enélkül sem szerettem terhes lenni. Szüléstől félek, mert nem bírom jól a fájdalmat, vagy maximum rövid ideig… elég könnyen traumatizálnak mások számára egyszerű dolgok, szóval bármi is lehet.

Én azért azt gondolom, hogy meg fogok próbálni helyt állni, próbálok nem megőrülni közben attól, hogy mások elvárásai szerint csináljam, hanem magamra és a babára fogok figyelni elsősorban.

Eltervezni előre hogy megszöksz, szerintem butaság, még akár jól is elsülhet.

Még a szófordulatok is a szokásosak.

Mondom: ezek nem egy olyna nőnek a gondoltai, aki épp az élete legnagyobb válságát éli.

Mert ez amúgy az (lenne).