Missed ab utáni terhesség alatt ki-hogyan "nyugtatta" le Magát?

Nekem tavaly volt egy missed ab, és egy spontán vetélés is. Nyílván benne van az emberbe, hogy mi van ha megint megtörténik, nekem még a 2.-nál annyira nem is volt bennem, viszont a 3.-nál már bennem volt a 2 előzmény miatt, és még gyerekem sincs.

Most 11 hetes vagyok, a tünetek is jönnek mennek, amikor van akkor nyugodtabb vagyok, amikor nincs akkor csak reménykedek. Már 2x láttam ultragangon, jövőhéten lesz a genetikai, remélem ott is minden rendben lesz.

Kérdésedre a válasz: bízni, hinni, remélni, beszélni hozzá, és körülbelül ennyi amit tenni tudsz.

Kitartást. :)

Szia!

A legőszintébben sehogy. Én 2021 márciusában vesztettem el 7 hetesen, és most a 12. hétben járok, de eddig eljutni is mindennapos aggodalommal, félelemmel járt. Allandóan rettegtem, hogy mikor látok vért, vagy barnázást a papíron, ami azt jelezné, hogy valami nem oké. Az előzőnél barnás folyás jelezte.

Eddig 2 ultrahangom volt, mindkétszer minden rendben volt, de ez sem nyugtatott meg, pedig a 2. ultrahang a 10. héten volt.

Annyit próbáltam, hogy lekötöm a figyelmem, (filmezés, olvasás, stb.) és mostanra kicsit jobb lett.

Szerintem csak az idő múlásával lesz jobb, ahogy nagyobb lesz a terhesség.

Nemem 2020 októberében volt egy missed abom. 10 hetesen.

Akkor másfél éves volt a fiunk.

Nekem már a pozitív teszt sem tudott megnyugvádt adni ugy, ahogy fiamnál. Teszt után nem éreztem azt a boldogságot, nem tudtam beleélni magam. 7 hetesen voltam dokinál először. 6 hetesnek felelt meg az embrió. Doki rá 1 hétre visszahívott, nem fejlődött. A szive pulzált, de méretben semmit nem nőtt. Ujra 1 hét múlva mentem, addigra már pulzálás sem volt. Így még 1 hét és műtöttek.

Nekem annyira nem volt veszteség érzetem. Tenyleg mar a tesztnél sem tudtam ugy beleélni magam, miután mondta a doki hogy 1 héttel le van maradva, tudtam, hogy gáz van.

Én a fiamra tamaszkodtam. Hogy ő van nekünk, ez is mekkora öröm. Azt majd jön a tesó, ha eljön az ideje

Műtét után 1 mensit megvártunk majd újra belevágtunk. 1x még megjött, aztán már nem. A tesztnek úgy őrültem, mint majom a farkának, es valahol éreztem, hogy most minden jó lesz.

A terhesség végül maga lett a pokol. 7x öntött el a vér, iszonyú sokat fájt a derekam, rengeteget görcsöltem. De valahol mégis belül éreztem, hogy csak az égiek szivatnak, de a babával minden okés.

4 hónapos már a lányunk :)

Szia.

Talán a legfontosabb az volt, hogy egyszerűen beláttam, elfogadtam, hogy nem tudom uralni a helyzetet. Bármennyire is félek, az nem fog segíteni, nem fogja megkönnyíteni a napjaimat. Nekem 2 vetélésem volt, mindkettő természetes úton (saját+orvosi döntés is volt). A másik: az elején egyáltalán nem éltem magam bele. Nem is mondtam el senkinek, csakis a 12. hét után (a férjem tudta persze rögtön). Ez egy védekező mechanizmus volt a részemről, amibe nem élem bele nagyon, az nem tud a padlóra küldeni. Általában a vizsgálatoknál féltem, amikor elkezdte az orvos az ultrahangot, egyszerre állt meg és ugrott ki a szívem. Aztán ahogy haladtunk előre, kezdett megnyugtatni a dolog, mármint a pozitív eredmények a vizsgálatoknál. Természetesen jelenleg is tartok dolgoktól, de ez már így lesz a végéig. Amikor elmondtuk a családtagoknak, azután is kissé megijedtem, hogy hát igen, mostmár nem csak mi tudjuk, kikerült az információ a kezemből. Sok esetben ezek a dolgok nem úgy működnek, az első terhességet elmondtuk a 8. héten, az első ultrahang előtt. Azok a dolgok amiktől most tartottam, korábban eszembe sem jutottak. Aztán a vizsgálatnál padlóra küldött a rossz hír. Aztán megtörtént újra a baj. Így mostmár csak nagyon óvatosan bánok a helyzettel, csak a közeli család tudja még egyelőre, 4 hónapos vagyok jelenleg. Szóval mint már írtam, nekem azt segített sokat, hogy elfogadtam, nem tudom ezt irányítani. Retteghetek állandó jelleggel, nem lesz semmi könnyebb, jobb, sőt, se magamnak, se pedig a babának nem teszek jót ezzel. Tudom, könnyű mondani, de tényleg segít, ha belátjuk, nem tudunk dolgokat irányítani - az emberiség gyenge pontja ez, mert mindent kontrollálni akarunk. Én is szeretem tudni a következő lépést, mi hogyan lesz, se egyszerűen nem lehet ebben a helyzetben. Az idő is segít, tudom-tudom, unalmas példa, de igaz. Kitartást kívánok nektek! 😊👍

Az utolsó válaszoló nagyon jól megírta a lényeget. Ha végig stresszelünk, akkor sem tudunk tenni semmit, ha a dolgok nem úgy alakulnak. Telhet nyugalomban is, és idegeskedésben is, akkor is az fog történni, aminek történnie kell. Erre fogok én is gondolni ezek után. Én ma megyek a 12. heti genetikai ultrahangra.

2. válaszoló voltam, köszönöm utolsó :)

Én úgy gondolom, hogy nem tudtam átlendülni, hogy ne aggódjak.

2020 októberében 9 hetesen vesztettük el az első babánkat. Most pedig már a 32.hétben járunk a kislányunkkal.

A mai napig ugyanúgy aggódom, hogy most minden rendben legyen.

Továbbra is minden pisilés után átfürkészem a wc papírt nincs e rajta vércsepp. Persze már másabb hisz mozog, de attól még nem látom őt így aggódom. Holnap megyünk az utolsó genetikai ultrahangra és remélem jól van. Már csak néhány hét és itt lesz velünk amit már nagyon várok. 😍

Nekem is volt vetélésem. Nekem sokat segitett az, hogy tudtam, a terhességek 25-30%-a végzodik vetéléssel a kezdeti idoszakban, igy tudtam, hogy semmi rendkivuli nem tortent velem (persze attól még nagyon is megviselt lelkileg). Azt is tudtam a statisztikai adatokból, hogy nagyon ritka a tobbszoros vetélés /még ha a forumokat olvasva nem is ugy tunik/, tehát nagyon kicsi z esélye, hogy ujra megtortenjen velem.

Ennek ellenére nagyon féltem eleinte. Amig nem voltam eloszor orvosnál a 7. hétben, inkább nem is akartam beleélni magam, de ugy igazán orulni a 12. heti ultrahang után kezdtem. Akkor fellélegeztem, tudtam, hogy a kritikus idoszakon túl vagyok, azóta tudok igazán orulni és várni.

A koztes idoszakban nekem segitett hogy imádkoztam (nyilván aki ateista, az nem megy vele semmire, de nekem segitett, hogy kérhettem, hogy fentrol vigyázzanak rá), valamint hogy tudatositottam, hogy ha szétidegeskedem magam, attól még nem lesz jobb senkinek, sot, csak árthatok vele. Igy probaltam pozitivan hozzáállni, ugyanakkor nem beleélni magam.

Ùgy, hogy belàttam, nem tudom befolyàsolni, velünk marad e a baba.

Aztàn a 9. Hèten elkezdtem erősen vèrezni. Biztos voltam benne, hogy megint vetèlès. Aztàn itt van velünk, màr 2 èves.