Szerintetek miért vetik azt meg, ha 22 évesen a férjemmel gyereket szeretnénk vállalni?

"30 évesen jobban fogod tudni előre, hogy a férjed vagy párod majd megcsal-e stb?"

Valószínűleg kicsit jobban fogom tudni, mert több lesz az élettapasztalatom, másrészt ha nem tudom jobban, valószínűleg akkor is jobb lesz az önálló egzisztenciám 30 évesen, mint 22 évesen.

És ez most nem arról szól, hogy akinek nincs háza, az ne szüljön. De tény, hogy ha végül válás lesz (mint a házasságok 60%-ában), akkor apuka távozása után itt a kérdezőnek kell majd megoldania a lakhatását gyerekekkel.

Mit fog tudni csinálni? 30 évesen visszacuccolni gyerekekkel a szülőkhöz, ami egy baromi kényelmetlen élethelyzet.

De ettől még lehet gyereket vállalni 22 évesen úgy, hogy a kérdezőnek nincs se elegendőnek mondható munkatapasztalata, se minimális önálló egzisztenciája, csak őszintén le kell magában tisztázni, hogy ha pár év múlva mégis véget ér a kapcsolat, elfogja-e tudni fogadni az azután járó életet, vagy majd a gyerekeit teszi tönkre idegileg a depressziójával meg az anyagiak megoldásának gondjával? El tudja fogadni, hogy nem tud minimális egzisztenciát sem építeni és esetleg a szüleivel kell majd élnie 30 évesen?

Mert oké, hogy azt írja, szerinte van annyi esze, hogy ne menjen hozzá olyanhoz, akivel nem tervez. De ennyi esze mindenkinek van, senki nem úgy házasodik, hogy azt tervezi, el fog válni, sőt, ha az elváltak 99%-át megkérdeznénk, mind azt mondanák, örökre terveztek - mert valószínűleg tényleg így volt.

Csak más a terv meg más a valóság. Az embernek minden lehetséges kimenetelt fel kell vázolni és lezongorázni, el tudja-e fogadni, ha a B változat jön be, nem az A. Mint, ismétlem, az esetek 60%-ában.

"Mi lenne ha elválnánk? Nem tudom."

Tudod, kérdező, az én anyám is így gondolkodott 22 évesen.

Aztán tényleg elváltak.

Én meg azt kívánom, bárcsak inkább elgondolkodott volna a lehetőségen és felmérte volna, hogy rosszul is elsülhet dolog, és várt volna. Vagy inkább ne ő lett volna az anyám.

Nehogy a te gyerekeid is ezt gondolják 30 év múlva.

Sok 30 felettinek sincs önálló egzisztenciája. A legtöbb albérletre költi az egzisztenciáját. Mert nem akar közös hitelt a párjával, mi lesz, ha szétmegyünk rettegéssel a szemükben. Majd 40-hez közelítve már semmi sem számít, jöhet a gyerek.

20 évesen jöttem össze a férjemmel, nincs támogatásunk, tehát egyedül kellett felépítenünk mindent, lakás hitel stb. 30+ vagyunk és még mindig együtt, sőt továbbra is együtt tervezzük a jövőt, mi ketten és a két gyerek. Ha mindig arra gondolnék, mi lesz ha lelép, keservesebb lenne az életem, mintha tényleg lelépne.

Nincs B verzió, csak az, hogy most közösen építjük a jövőnket. Szép is lenne, ha arra építenénk a jövőnket, hogy amikor elválunk hogyan legyen.

Jobban tudja e 30 évesen. A statisztikák szerint igen. Az látszik, hogy a 30 körül kötött házasságok a legstabilabbak. Biztos sok oka van de nem ez a lényeg.

Lehet, hogy 22 évesen azt gondolod, hogy mindent tudsz a párostól de majd te is meglátod, hogy NAGYON nagyot változik az ember 25-26 éves kora körül. Te is ő is. Én nem voltam hajlandó kompromisszumban leélni az életem, nem ugyanarra váltottunk a párommal, leléptem. Gyerekkel már lehet megalkudtak volna. Sokkal boldogabb vagyok így. A férjemmel és hogy 100%-ban önmagam lehetek. Igen, most sokkal több pénzem van nekem magamnak is és sokkal stabilabb munkám, sokkal több szakmai tudásom, amivel jobb eséllyel helyezkedhetek el, ha úgy alakulna és jóval több pénzt kérhetnék, mint 22 évesen. Van megtakarításunk, közös ingatlanunk és befektetéseink is vannak, amit nyilván mind feleznénk váláskor. 22 évesen volt egy autóm, amit apukámtól kaptam. En nagyon örülök, hogy nincs egy gyerekem 22 éves koromból az akkori páromtól. Ennyi. Mindenki úgy éli az életet ahogy és akivel akarja.