Kis mamik!Éreztetek már olyat,hogy nehezteltetek a terhességre? Esetleg megbántátok?

Nem. Imádtam a terhesség minden percét. Divat panaszkodni, meg tudom, sok mindenkinek nehéz, de én imádtam. Igazi föld fölött 10 centivel rózsaszín felhők között lebegős, pocaksimogatós terhesség volt.

Aztán az első hetek kimerültségében éreztem megbánást többször is. Azt éreztem, ez nem nekem való, nem vagyok anyának való, hibát követtem el. De ez is elmúlt, amikor végre megjött a nagy szerelem a gyerekem felé, és most már semmiért nem cserélném el ezt!

Nem, ilyet soha nem éreztem. Az első terhességemnél a vége felé voltak problémák, akkor azt éreztem, hogy csak gyorsan teljen az idő és legyen már vége, de megbànást soha nem éreztem, csak vártam a végét.

Most a másodikat várom, eddig viszonylag könnyű terhességem volt, most jön a vége lassan, már kezd nehéz lenni, itt is fáj, ott is fáj, de élvezem minden percét.

Megbánást egy másodpercig sem. Mivel nekem ez az első terhességem, ezért bizonytalanságot néha érzek, meg ez a "biztos átgondoltam én ezt? Tuti menni fog ez nekem?" jellegű gondolatmenet, amikor elképzelem a későbbi időszakot, de a terhességem önmagában egyáltalán nem zavaró. Igazából most, a 39. héten sem akadályoz semmiben, mármint fizikailag is szuperül viselem, nem vizesedek, alig van rajtam pár plusz kiló, nincsenek striáim, néha kicsit fájdogál valami, de olyankor elkezdek reménykedni, hogy talán a közeledő szülést jelzi előre, de igazából ez sem számottevő. A türelmetlenség, az az, ami igazán kínoz. Meg néha eszembe jut, hogy szeretném visszakapni a testem, mert oké, hogy nem különösebben terhes a várandósságom (az első 16 hetet végighánytam, utána a 27. héttől meg diétázok terhességi cukor miatt, de az úgy érzem, inkább előnyömre válik amúgy is), de azért mégis csak útban van az a pocak, nem tudok rendesen lehajolni tőle, vagy akár csak felszabadultan szeretkezni a férjemmel, ezek azért úgy hiányoznak. De nem érzem azt, hogy neheztelnék rá, igazából annyira élveztem ezt az elmúlt 39 hetet (igen, még a hányásos időszakot is :D ), hogy ha nem terveztünk volna több gyereket, én akkor is át akarnám élni ezt még egyszer. Szerencsére tervben van még két terhesség, nagyon remélem, hogy hiába a kislányom és a majdani tesó, az összes további várandósságom is ilyen könnyedén és relatíve eseménytelenül tudom átélni :)

Egyébként a huszonvalahanyadik hetek környékén nekem volt egy depresszívebb időszakom, pár napig elég negatívan láttam a világot, de elkezdtem kicsit nagyobb dózisban szedni D-vitamint (átálltam a 4000 NE-re), és kb azóta nem is voltam letört. Ezt csak azért mondom, mert több kutatás is talált összefüggést a szülés utáni depresszió és a D-vitamin között, és nekem így menet közben is szerintem az segített, szóval ha esetleg úgy érzed, érdemes kipróbálni, kárt biztos nem csinálsz vele.

Nem bántam meg, de volt bennem egy nagy adag csalódottság. Nagyon kevéssé tudtam csak élvezni ezt a más állapotot. Hetekig véreztem, iszonyú érzelmi hullámvasút volt, hogy sose tudtam vajon ott lesz-e még a következő uh-n a szívdobogás. Aztán végre elmúlt. Akkor elkezdett lemaradni. Ezen izgultam. Egyre nagyobb lett a lemaradás. Aztán jött a magas vérnyomás, vizesedes, fehérje vizelés. Egy plusz genetikai uh ahol csupa csupa pokoli lehetőséget vázoltak fel hogy mi történhet velünk a következő napokban. Olyan kevés magzatvizem volt a 33 héten és olyan kicsi volt a magzat hogy egy reggeli vizit alkalmával az egyik doki megkérdezte hogy "ugye én nem nála szültem". Mondtam, hogy még nem is szültem.

Nagyon sokat sírtam és aggódtam. Végül 34 hetesen megszületett egy nagyon pici de makk egészséges baba aki iszonyú erős volt hogy mindennek ellenére így kitartott.

Hiány éreztem van a mai napig, pedig már 2 éves, hogy de jó lett volna élvezni és olyan igazán átélni és nem csak folyton rettegni hogy mi lesz velünk.

Magára a terhességre vagy a babára sosem haragudtam, de a sorsra igen hogy én miért nem élhettem át ezt a föld felett 10 centivel életérzést.

Próbálom magamban ezt megfelelő helyre tenni, és örülni hogy van egy igazi küzdő fiam aki szerencsére fizikailag és értelmileg is tökéletesen egészséges. Hiszen végülis ez számít. A terhesség így vagy úgy de nagyon gyorsan elmúlik, egy röpke szakasz az életünkben, de a gyerek életünk végéig velünk marad. Így fontosabb az egészsége mint az hogy rózsaszín szirupos volt-e az a 9 hónap (vagy kinek mennyi, nekem ugye kevesebb)

Furán fogalmaztál. Hogyan lehet neheztelni egy terhessegre? Neheztelni személyre lehet.

En gyuloltem terhes lenni. Hu de nagyon. 5 hónapos a kisfiam, imádom, sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyen szeretet. Így nyilván nem bántam meg, megérte.

De tényleg eszméletlenül utaltam a terhességet. Bárkit kérdés nélkül szájba bírtam volna vágni, aki áldott állapotot emlegetett.