Ki mikor szeretétek meg a a magzatokat, őszintén? Hanyadik hónaptól, vagy szülés után éreztétek csak a szeretetett?

Előző vagyok. Nekem még az volt, hogy a szülés után napokig hirtelen megijedtem, hogy nem érzem a magzatmozgást, aztán sírtam örömömben, hogy jaj, nincs baj, aztán bánatomban, hogy így elszakadtunk egymástól.

Ez most így elég gáz leírva, de olyankor egy adag hormon az ember. És már kb akkor vártam, hogy csak még egydzer újra érezzem azt az érzést, hogy él bennem a magzatom, akkor már nem rontom el aggódással.

Azóta vártam, bár még épp csak elkezdtünk próbálkozni, de már előtte is vártam.

Erre pozi teszt a világjárvány kitörésekor...

Kb. 3-4 hónapos korában. Nekem is macerás terhessegem volt, aggodtam erte, de csak 3-4 honapos koraban éreztem azt, hogy tenyleg mennyire szeretem.

En szules utan se ereztem azt a nagy bummot, hogy most mennyire nagyon jo dolog anyava valni.

Pedig egy ev utan jott, orvosi segitseggel.

Most járok a harmadik terhességem 38. hetében. Szerintem ez rendkívüli módon függ a körülményektől. Az első babánkat (a kisfiunkat) nagyon vártuk, boldog friss házasok voltunk, gondtalanok. Amikor megfogant, rendkívül boldogak voltunk, aztán a hetedik hétben vérezni kezdtem, majdnem elveszítettük. Megmaradt, valami hihetetlen módon szerettem már a hasamban is. Úgy éreztem, ismerem Őt, beszéltem Hozzá, zenét hallgattam Vele, a vérzést követően nagyon nyugodt, meghitt várandósság volt. Az első perctől imádtam, ahogy megtudtuk, hogy megfogant.

A második babánk (a kislányunk) hamar érkezett, a fiunk egy éves volt, amikor megfogant, 21 hónapos volt, amikor a hugija megszületett. Tervezett baba volt Ő is, Rá is nagyon vágytunk, nagyon szerettem, de nem volt meg az a meghitt babaváró hangulat, mert állandó feladatot adott egy másfél év körüli totyogó. Sokszor el is felejtettem, hogy baba van a hasamban. Tehát Őt is vártam, szerettem, de az a fajta meghittség, hogy minden gondolatom körülötte forogjon, nem volt meg. A születése után is két picit kellett ellátnom, sokszor a túlélésre játszottam, amíg magamra nem találtam, mint két kisgyermek anyukája. Aztán hamar belerázódtam, semmit nem csinálnék máshogy. Most 5 és 7 évesek, imádják egymást, én pedig Őket.

A harmadik babával megint más a helyzet, picit az első babaváráshoz hasonlít, meghitt, van időm belefeldkezni abba, hogy egy pici élet mozgolódik a hasamban. A nagyobb gyermekeim már suliba, oviba járnak, nekem nyugodtabban telnek/teltek a napjaim, Ők már ügyesek, önállóak, van időm néha csakúgy saját magammal foglalkozni. Ráadásul sokat segít a ráhangolódásban az, hogy a nagyobbak nagyon várják a kistesójukat. Rengeteget babusgatják a hasamat, beszélnek Hozzá, tervezgetik, hogy miben fognak segíteni majd a baba körül. Így könnyű az első pillanattól kezdve hatalmas szeretettel gondolni erre a kisbabára. Őt is nagyon szeretem, és most megint van lehetőségem ki is élvezni ezt a terhességet (az utolsót az életemben).

Ezért írtam, hogy a terhességhez, babához való viszonyulásunk sokban függhet a külső körülményektől.

Azt hiszem amikor elkezdtem erezni h megmozdultak. Addig csak az uh szerint voltak ott es a hanyingeren kivul mas nagyon nem jelezte h egy masik elet van bennem.

Most vagyok 9hetes a 3.al, mar lattam 2x uh-n, megnyugtato h jol van, de meg nem tudok kotodni hozza.