Ha megállítanák, hogy a baba betegen jönne a világra, és nem tudna teljes életet élni, akkor elvetetnétek a magzatot?

Persze, ha születésekor derülne ki, természetesen hazavinnénk, nevelnénk. De ha szép, ha nem, nekem van különbség egy 12 hetes magzat és egy újszülött között.

Nem tudom, milyen szintű rendellenességre gondolsz. A fiam sajnos vese és szív fejlődési rendellenességgel született. Egyiket sem szűrték ki a terhesség alatt, pedig lehetett volna. De ez már a múlt. Amúgy nem vetettem volna el. Túl nagy terhet nem jelentenek, bár sokszor volt kórházban és sajnos a veséjéből is el kellett már távolítani egy jó nagy darabot, mert leállt ott a működés. További műtétek várnak még rá, minden nap gyógyszert kell szednie, de ennek ellenére teljes életet él, én azt hiszem. A szívével még nem tudjuk mi lesz. Benne van a pakliban, hogy lesz egy komolyabb műtétje majd pár év múlva, minden az állapotától függ. Akkor lehet, hogy élete végéig vérhígítót kell majd szednie és sportolni sem sportolhat majd. De ettől még lehet boldog, nem? De ha terhes lennék és valami komolyabb dologról lenne szó, erősen elgondolkodnék. Könnyű igent és nemet is mondani így, hogy nem vagyunk benne a helyzetben, de a valóságban szerintem ennél bonyolultabb minden.

Ha egész életében fekve vegetálna, ha nagyon súlyos szellemi és testi fogyatékos lenne, vagy ha pl. hónapokat jósolnak neki, akkor szerintem jobb, ha nem szenved.

Nem tartanánk meg, ezt tisztáztuk a legelején! nagymamámnak két down-on babája született, ő fiatalon meghalt, így a testvérre maradt a nevelésük,közben megszülettünk mi,hát nem kívánok senkinek ilyen gyerekkort,nem mindegy ,hogy súlyos vagy enyhe down,ők mind a ketten a legsúlyasabbak ,írni,olvasni,de beszélni sem tudnak.(most nem ecsetelném,hogy mennyi probléma van velük)édesanyám neveli őket, de ha vele is történik valami, ránkmarad a nevelésük.Szóval ha a szülő beteg babát vállal lehet,hogy még az unokának s jut belőle.

Nehéz kérdés. Kapásból azt mondanám hogy - ha úgy születne hogy csak szenvedés és fájdalom lenne a sorsa - elvetetném. Ha csak hiányozna valamelyik végtagja - nem. Ha ugyanezt anno megkérdezik - mikor pl lassan 17 éve vártam az első Gyermekem - hogy 14 évesen elvesztem agydaganatban, meg akarom-e tartani? Örökre érezni az űrt és fájdalmat? (igen, egyetértek azzal aki írta, más egy Gyermeket 12 hetes magzatként vagy 12 évesen elvesziteni.. tapasztaltam mind2t) Biztos NEM -et mondtam volna. De ezt nem lehet kimutatni. És kaptam 14 csodálatos évet. És nem bántam meg semmit. Ha kiszűrik hogy a középső gyermekem auti lesz? Simán elvetettem volna az akkori fejemmel. Most.. itt rajzolgat 6 évesen.. okos... szép... mindenki imádja.. a bátyja is imádta.. az öccse is imádja... de k.va nehéz vele. Pedig enyhe fokú. Önálló lesz.. kemény munkával.Ezt azért irom le mert nem mindegy milyen tapasztalattal, milyen életfázisban válaszolsz erre a kérdésre. És igenis. Azt feltenném magamnak én is: Egyedül fogom bírni? Mert más - ha segít is, csak szeretetből teszi, el nem várhatom. Ezt egy olyan család mellett írom aki soha el nem engedné a másik kezét. De nem ez az általános. Erre is készülni kell.

Természetesen értelmi fogyatékost nem tartanék meg. Teher az egész családnak és miatta az egészséges utódokra kevesebb idő, energia jut.

Az egyetemen volt egy csoporttársam, aki karok nélkül született. Most diplomás mérnök és jogsit is szerzett. Nagyon vidám lány, mindig boldognak láttam. Ekkor éreztem úgy, hogy megtartanék olyan babát is, aki végtaghiánnyal születik.