Elvetettük Down-kóros magzatunkat. Azóta a család úgy kezel minket, mint a gyilkosokat. Miért?

Nem érdemes, ha ilyen gondolkodásúak.

Mondj csak annyit, hogy ez a ti dolgotok, a ti döntésetek, és már amúgy is mindegy, mert úgy sem lehet visszacsinálni.

hány hetes volt?

szerintem idő kell nekik hogy felfogják, és elfogadják. nekik is biztos nehéz. de nektek a legnehezebb.

Én pont ezért nem akarok beszélni senkinek a terhességről, amíg túl nem vagyunk a genetikai vizsgálaton. 41 éves vagyok, magas a rizikófaktor. Nem gondolom, hogy egy Downos baba tönkretenné az életem, azt sem, hogy neki sem lenne jó, de látom a környezetemben, hogy mennyi plusz erőfeszítést igényel, rengeteg fejlesztés kell ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen. Én úgy érzem, nekem ehhez nem lenne erőm (azzal együtt, hogy mélységesen tisztelem azokat, akik vállalják). Van már egy enyhe fogyatékkal élő gyermekem, mellette nekem már sok lenne...

A párommal már az elején átbeszéltük, hogy ha valamilyen genetikai rendellenesség merül fel, akkor nem tartjuk meg. A környezetem ítélkezésére nincs szükségem, ezért a család sem fogja tudni addig, hogy terhes vagyok, amíg nincs a kezemben a genetikai vizsgálat eredménye. (Csak pár barátunk tudja, akikről tudjuk, hogy minden helyzetben támogatnának.)

Sok erőt és kitartást nektek.

Én sem tudnék megtartani egy downos babát, és lehet, hogy ez egy nagyon önző hozzáállás, de félek, hogy "tönkretenné" az életünket. Minden tiszteletem azoké, akik ezt be tudják vállalni, de nekem nem menne.

Sajnos a családdal nem tudsz mit kezdeni. Érvelni szerintem felesleges.

család itt most kiket jelent?

szülőket? mert akkor ő lehetnének megértőek

többi rokonnak én nem mondtam volna el (semmi közük hozzá), ha tudták már hogy terhes vagy, akkor anynit hogy elment a baba és kész