Szerintetek is hajcsár vagyok?

Elmondom, nálunk hogy volt: velem van a baj (nő) a párom eredményei tökéletesek. Mi is 1,5 év után mentünk kivizsgálásra, de UH és vérvétel után nagy eltéréseket nem láttak. Műtét következett volna, amit én nagyon nem akartam. A párom ezt megértette és ő sem akart 'csak úgy' kitenni ilyen tortúrának. Megbeszéltük, hogy éljük az életünket, építkeztünk, utaztunk- persze közben minden hónapban reménykedtünk, hogy sikerül, de azért nem roppantunk össze attól sem, hogy egyszer sem lett így...

Aztán eljött az az időszak, hogy engem egyre jobban frusztrált a sikertelenség. Már nem érdekelt, hogy műteni fognak, nem érdekelt, hogy mi lesz, csak az, hogy derítsék ki, hogy miért nem jön össze.

3 év sikertelenség után jött a műtét, kiderült: van baj- nem is kevés. Még abban az évben jött újabb 3 műtét, mire alkalmas lettem a lombikra. Hidd el, sokkal nagyobb terhet cipel ilyenkor az, aki tudja, hogy miatta nem adatik meg az, amire mindketten vágynak, hogy nem tudja igazán boldoggá tenni a párját. Hosszú ez az út, és fel kell rá készülni mind testileg, mind lelkileg. Te jóval fiatalabb vagy, van még bőven időd... Ne akard ezt most ilyen erőszakosan, mert csak tönkreteszed vele a kapcsolatotokat.

Ettől függetlenül a konzultációra érdemes lenne elmennetek azért, hogy tisztába legyetek a lehetőségeitekkel. Azután, hogy mikor kezdtek bele a vizsgálatokba, a műtétekbe, az már legyen egy közös döntés, ami mindkettőtöknek elfogadható.

Nekem nagyon jól esett, hogy a párom sosem vádolt, és sosem nyaggatott a meddőségemmel kapcsolatban. Gyerekünk ugyan még mindig nincs, de kitartunk addig is. Minket összekovácsolt a baj.