Tényleg igaz, h ha babát akarunk, akkor nem lehetünk együtt mindennap, csak kétnaponta?

Mi, a férjem meg én, már együtt éltünk majdnem egy éve, amikor összeházasodtunk. Első nagy közös akciónk az volt, amikor a szoba-konyhás udvari kis lakásunk mellett egy évtizedek óta üresen álló, a konyhánkkal közös falú helyiséget a lakásunkhoz csatolva komfortosítottuk az otthonunkat. Épp csak a félig kész átalakítást és minket faképnél hagyta, és felszívódott az építési vállalkozónk. A férjem úgy tudott megegyezni a kőműves-burkolókkal, hogy befejezik az átalakítást, ha a férjem lesz a segédmunkásuk. Még én is csempéztem egy vagy két alkalommal, de a férjem, aki még soha nem végzett ilyen kemény munkát, testileg teljesen kimerült, az emésztése fejre állt. Ilyen körülmények között a gyerek nem bírt összejönni.

Anyósom 160 kilométerrel távolabbról rábízta cukorbeteg édesanyját a szomszédokra, és ideiglenesen hozzánk költözött az egy szál szobánkba, és átvállalta a háztartás oroszlánrészét, mialatt férjem is, én is dolgoztunk. Baptista lévén, anyósom vasárnap délelőtt is, délután is elment a gyülekezetbe, hogy legalább akkor kettesben maradhassunk. Az eredmény jelenleg lesz 40 éves, két ELTE diplomával, egy mestervizsgával jelenleg PH doktor amerikanisztikából, nemrég nősült. Ő részint mindkettőnk javított kiadása, részint egyetlen, megismételhetetlen, tudtommal érett személyiség. És csoda.

Mindezzel azt akarom hozzátenni az előttem "szólók" véleményeihez, hogy a gyermeket vágyó szülők testi-lelki (sokszor túlzott) igénybevétele, élete folyása egészen a legkisebb gyerekkoruktól, korai traumái, biztonságérzete is nagyon meghatározó szerepet játszik abban, miért nem jön, ha nem jön a baba, sőt még a kicsi testi-lelki állapotára, ha közvetve is, de kihat. A házas felünket bölcsen és nem csak saját érdekünkben, hanem figyelmesen, empátiával kellene szeretnünk, és minden helyzetben a másik által is látható kártyákkal játszani ezt az egész életünk szempontjából alapvetően fontos partit.