Második gyerek vállalása, hogyan lehet ezt eldönteni?

Nálam is hiányzott a tökéletes és felhőtlen "akarom a babát" dolog. Szerintem nem is racionális és reális dolog az, amikor valaki csak pozitív dolgokat tud felsorakoztatni a saját életére nézve, mert senkinek az életében nem csak pozitívum egy gyerek, mert alaphangon vannak legalább gyötrő kételyek és még ki tudja milyen gondok csak van akit nem érdekel, más meg nem akarja látni.

Teljesen normális, amit érzel. A te esetedben különösen érthető, hogy félsz. A kérdés már csak az, hogy megéri-e ebben a helyzetben maradni. Szerintem ha nem is több a pro, lehet hogy erősebb.

Én abszolút nem akartam gyereket, egyszer (konkrétan a legelső együttlétkor) nem védekeztünk és hello... Az esemény utáni kidobott pénz volt és abortuszellenes vagyok, úgyhogy ő nem az én döntésem volt.

Nekem nincs testvérem és sz@rrá untam a gyerekkoromat, úgyhogy biztos volt, hogy ha rajtam múlik a lányom semmiképpen sem lesz egyke! A párom szerint is "kell" testvér, és mindketten max 3 év korkülönbséget akartunk, így mikor eljött az idő abbahagytam a gyógyszert, vártunk fél évet (orvos javaslatára) és utána hagytuk el az óvszert is. Szerencsére elsőre sikerült, úgyhogy esélyt sem adott arra hogy esetleg elbizonytalanodjunk.

(Nekem a nagyobb abszolút 2 emberes baba volt, most is még egy tornádó, a kicsi meg alig észrevehető!)

(29 hónap van közöttük)

Én egy valami miatt hezitálnék a helyedben: a depresszió miatt, és annak az esélye miatt, hogy visszatér a legdurvább időszakban, amikor megszületik a pici, ott van a nagyobb, aki extra figyelmet kér, és érdemel küis egy olyan helyzetben, amikor kifordult a világ a négy sarkából azzal, hogy kistesója született.

A kisfiam és a kislányom között nincs két év, pontosan 21 hónap van közöttük. Sosem voltam depressziós, a gyermekágy idején is elkerült hál' istennek, de még így is ultrabrutáldurva volt. Nem is annyira a gyerekek miatt, hanem a nemalvás, kevés pihenés miatt. És mert mindkét gyermekemnek meg akartam felelni. Az lebegett mindig a lelki szemeim előtt, hogy nem Ők kopogtattak, nem Ők kérték az életüket, hanem mi hívtuk Őket életre. Ezért megérdemlik a legnagyobb figyelmet és szeretetet, amit ember ezen a földön adhat. Úgy érzem, nem váltam görcsössé, tehát így visszatekintve a lehető legjobban alakult (fantasztikus testvérei egymásnak, mi már túlvagyunk a nehezén), de egy lehetséges depresszió mellett én képtelen lettem volna ezt végigcsinálni. És nem is magam miatt, hanem a gyermekeimet féltettem volna. Nem kell a legrosszabbra gondolni, nyilván nem bántanád a gyerkőceidet, de már az is hatalmas baj lenne, ha a gyermekágyi depresszió hatására nem lenne türelmed hozzájuk, nem tudnád úgy ellátni őket, ahogy egészségesen tennéd. Szval a tanácsom, menj el pszichológushoz és kérd ki a tanácsát! Lehet, hogy pár hónapig el kell járnod, hogy a helyükre kerüljenek a fejedben a dolgok, de inkább egy évvel nagyobb korkülönbség, mint két anyahiánytól szenvedő picúr.