Bevállaljuk a 3. babát, vagy még nem készültem fel rá?

Kicsit hosszú a történetem, de kérlek olvassátok el, hátha tudtok valami okosat!Van már két kislányom, az elsőt 21 évesen a másodikat 24 évesen szültem. Mindkettőt szerettük volna, 7 éve házasok vagyunk. Mindig is ez volt a terv , két kisgyerek és ennyit! Mikor megszületett a második kicsi, akkor is azt mondtam, na hála, megvan mindkettő egészégesek, szépek és még lányok is, mert azt szerettünk volna. És úgy éreztem teljesen elégedett vagyok. Aztán 7 hónaposan estéről reggelre abbahagyta a szopit a kisbabám és ez annyira megviselt, hogy azon kaptam magam, hogy elkezdtem egyre többet mondogatni a férjemnek, hogy szeretnék még egy babát, addig addig tervezgettük, hogy rájöttünk, nagyon is kell nekünk még egy baba és lesz is, ha Isten is úgy akarja. Csak úgy beszéltük meg, hogy majd egy 4-5 év múlva , hogy legyen azért korkülönbség, mert a gyerekek még kicsik ( 2 és 5 évesek). Közben a férjem elment külföldre dolgozni, én pedig egyedül maradtam a két manóval, ami számomra nem megterhelő, együt döntöttünk igy a jobb jövő reményében. Aztán azon kaptam magam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a 3. babára, aztán szépen meg is egyeztünk, hogy jó lesz nekünk , ha most jön. Egy éve júniusban abbahagytam a fogigátlót, aztán jött a nagy pillanat, decemberben itthon voltam a férjem egy hónapot , elcsíptünk egy pé-t és teherbe estem. Iszonyatosan boldog voltam és a férjem is. Aztán január 9-én visszament a férjem dolgozni és én minden este egyre jobban és jobban bepánikoltam. Órákig hányni jártam a wc-re és éreztem, hogy nekem ez a baba nagyon idegen. A másik kettőnek felhőtlenül örültem, viszont akkor úgy éreztem nem vagyok boldog. Ehhez hozzátartozik, hogy a szüleim, főleg anyum, és a tesóm is nagyon ellenzik a 3 . babát, anyutól szabályosan féltem, hogy mondom el. Hisz nagyon sokat segít, a férjem távollétében ő az egyetlen segítségem, mindig csak rá számíthatok. Úgy éreztem átvertem és vele is meg kellett volna beszélnem, de nyugtattam magam ,hogy ez hülyeség, mert ez a mi döntésünk volt és nem anyuval kell eldöntenem. Szóval őrlődtem, őrlődtem mindaddig mig egy nap elkezdtem vérezni és a kórházban uh-on már nem volt babám. Akkor úgy döntöttünk a férjemmel , hogy ez igy alakult , nem véletlen, ez volt a sorsunkban megírva és tényleg várjunk még pár évet. Ez volt januárban, azóta volt itthon a férjem védekeztünk is , viszont én megint nem tudok másra gondolni csak erre a babára. Úgy érzem minden porcikámmal vágyom rá és amig nem lesz a pocimban nem nyugszom meg. Nem tudok koncentrálni másra , csak arra, hogy igenis akarom ezt a babát. És meg is beszéltük, hogfy jöhet, most jön haza a férjem egy hónapra megint, voltam dokinál is ,azt mondta, hogy minden rendben , jöhet a baba. Napközben jónak is látom, akárhányszor belegondolok,jó érzés, és érzem, hogy jól döntünk, ha a 3. manó mellett döntünk. És nagyon boldog leszek, ha sikerül. Viszont a problémám az, hogy az eszem tudja, hogy nem jöhetne, ugyanis anyagilag még nem állunk úgy, hogy be tudjunk vállalni 3 gyereket, érzem, hogy nyomaszt a felelősség és minden este mikor lefekszem ugyanaz a félelem tör rám, mint januárban, úgy érzem megint bepánikolok és félek, hogy a családom megint hogy reagál. De közben meg tudom, hogy képtelen vagyok éveket várni még rá. Tegnap már azon gondolkoztam felkresek egy pszichiátert, akivel elbeszélgethetek, mert úgy érzem belezakkanok, nem tudom , hogy mit csináljak. Aki ismer tudja, hogy igazi anyatípus vagyok nekem ez a hivatásom, iszonyatosan vágyom a babára, és közben meg félek, mi lesz, ha nem tudok majd megadni nekik még alapvető dolgokat sem. Szerintetek? Kérlek, ha nem voltam túl fárasztó segítsetek! Abba beleőrülök, ha nem védekezünk és ezzel veszítünk még 3 hónapot és megint várnom kell, viszont félek, ha sikerül, akor megint nem tudok majd örülni!