Nem tudom eldönteni, akarok-e gyereket vagy sem. Más is van/volt így ezzel? Hogy döntött végül?

Hát elég gáz ha így cserben hagyod akkor a férjed. Akkor hadd váljon el tőled mihamarabb.

Macska kutya cuki de a gyerek nem, hát kész 🤣 engedd el szegény párod és macskázz.

Megértelek. Nekem a családképhez mindig hozzátartozott a gyerek, szóval nekem egyértelmű volt mindig, hogy házasság, féj, gyerek. Először azt gondoltam, hogy 25 évesen már szülni szeretnék. Aztán 25 évesen eszem ágába nem volt gyereket szülni, épp akkor estem ki az egyetemről, egy éve dolgoztam csak, gondoltam, hogy majd inkább 27-28 évesen. Mikor az is eljött, akkor valahogy még mindig nem...akkor épp olyan párom volt, akivel el se tudtam képzelni a dolgot. Szóval így szépen lassan tolódott mindig.

29 évesen ismertem meg a jelenlegi párom, 31 voltam, mikor házasodtunk.

Ő idősebb nálam, szeretne gyereket, már esküvő után mondta, hogy akár most is jöhet. De én még valahogy mindig nem éreztem magam késznek rá (tavaly októberben volt az esküvő). Kicst úgy érzem, hogy keveset voltunk kettesben. Végre van pénzünk, szeretnék kicsit utazgatni, élni...

De közben az idő meg halad, a párom se meg én se leszünk fiatalabbak, ráadásul nekem van egy hormonbetegségem, ami miatt szinte biztos, hogy nehezeb lesz a teherbeesés. Őszintén szólva sokszor elgondolkodom azon, hogy kell-e nekem ez az egész. Ugyanígy vagyok vele, mint te: más gyerekeivel elvagyok, én még aranyosnak és cukinak is találom őket, de megkönnyebbülök, mikor hazamennek, mert azt érzem, hogy képtelen lennék 0-24 figyelni egy gyerkőcre. Amúgy is elég lusta vagyok, a saját dolgaimra is sokszor, nem hogy egy picire. Ráadásul imádom a munkám, nem tudom elképzelni, hogy munka helyett otthon üljek minimum 1, de inkább 2 évet a gyerekkel. Félek én is attól, hogy a házasságunk megsínyli az éjszakai keléseket, fáradtságot, hogy esetleg megbánom, ha szülök. De mikor meg a legjobb barátnőm terhes lett, tök irigy voltam rá, és most is az vagyok néha, mikor küldi a videókat a kicsiről. Ha facebookon látom, hogy már az összes évfolyamtársam megszült, akkor is elfog az irigykedés.

Azt is látom, hogy a párom mennyire csodás apuka lenne, és semmiképp sem szeretném megfosztani ettől az élménytől. Ő egyébként tudja az összes aggályomat, talán ezért nem is erőlteti a dolgot, csak finomat próbálja éreztetni velem, hogy higgyem el, együtt minden helyzetet megoldunk és szeretni fog kócos, zsíros hajjal, fáradtan, az üvöltő gyerekkel is. Valószínűleg az is bennem van, hogy félek, nem fog összejönni a betegségem miatt, és ezzel a hárítással védekezek a csalódás ellen.

Megbeszéltük, hogy még egy nászút legyen előtte, az megvolt. Még most belecsöppentem egy munkaváltásba is, ami június elején esedékes. Most egyelőre úgy állunk, hogy megvárjuk az új helyen a próbaidőm és belevágunk.

Rohadtul senkit nem az zavar itt, hogy te akarsz vagy nem akarsz. Az a te dolgod. De a pároddal jó nagy kicseszés, ha ennyi ideig áltattad, aztán meggondolod magad!

A gyerekvállalás egy alapkérdés, nem tudom elképzelni hogy valakinek valóban ilyen hamar változzon a véleménye...