Ti hogyan küzdöttétek le a lombiktól való félelmet?

Mire ténylegesen lombikra kerültünk, már nem voltak ezek, inkább vártam, mert a sikertelen hónapok és inszemek után reménynek éltem meg. Pszichológus segített végig, illetve a párom végtelen türelme nélkül nem ment volna. Éreztük mi is a negatív hatást a kapcsolatunkra, de igyekeztünk tudatosan felülkerekedni rajta, közös programokkal, randival.

Szívből kívánom, hogy Neked is inkább megnyugvást hozzon, mint dühöt és keserűséget. Piszok nehéz bízni a végtelenségig, de nem szabad feladni. Ezt dobta az élet, akkor ebből hozzuk ki a maximumot!

Szerencsére nekünk nem volt semmi félelmünk előtte, mindketten gyerekre vágytunk, és ha ez az út lett a mi utunk, akkor ezt járjuk végig, közösen. Az első lombik nem sikerült, ott én jobban összeomlottam, mint a férjem. A második előtt elindítottuk az örökbefogadást, így sokkal nyugodtabban kezdtünk bele az újabb lombikba, tudva, hogy így vagy úgy, de biztosan lesz gyerekünk. Egyébként a 2. sikerült is, méghozzá ikreket várok.

Nálatok az örökbefogadás nem opció?

Kezdetben semmi ilyen gondolatom nem volt; sőt, örültem, hogy végre jobb esélyeket kapunk a lombik által.

Aztán jöttek sorra a sikertelen beavatkozások, és utólag éreztem úgy, hogy csak kidobáltuk a pénzt az ablakon.

Aztán sikerült. Bevállaltuk a legdrágább gyógyszereket, magán kórházban infúziós kezeléseket, Nifty tesztet, magán UH-okat, vérvételeket, csak hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Aztán középidőben elvetéltem... Na, az igazán padlóra küldött mindent. A párkapcsolatunkat, az önbecsülésemet, a lombikba vetett hitemet.

Nagy nehezen összeszedtem magam, majd újabb két sikertelen próbálkozás után, a 6. lombikunkból végül megszületett a gyermekünk, és utólag minden értelmet nyert, és a 'béka segge alól' hatalmas magasságokba kerültünk, és azóta is ott éljük a mindennapjainkat.