Miért központi kérdés Magyarországon az, hogy hogyan eteted a csecsemődet?

Ha valaki nem akar vagy nem tud szoptatni, de van teje, akkor lehet fejni és cumisüvegből adni a babának. Pont olyan mobilis leszel tőle, mint ha tápszereznéd, de nem a szemetet eszi a gyerek.

Sajnos sok embernek eyszerűbb a tápszert kikeverni, mint a mellszívót elővenni (nyilván ezt arra értem akinek van teje ).

Az orvosok, védőnők azt "erőltetik" ami a legjobb a babának. Egyértelmű, hogy az anyatej fontos a gyereknek, ezért próbálják ezt ajánlani az anyukáknak.

Ha valaki nem képes szoptatni akkor jönnek a más lehetőségek. Kétlem, hogy az orvos, védőnő ítélkezne ez miatt.

Másoktól meg nem tudom miért kell elfogadni bármilyen megjegyzést is. Te dolgod, hogy szoptatsz vagy nem. A legtöbben bestresszelik magukat, minden ilyen cikket, könyvet sértésnek vesznek. A szoptatás magánügy, te döntésedet tiszeld, ne mások véleményétől kezdj el értékelni az anyaságot.

Miért lenne szemét a tápszert, 'kedves' első?!

Ez nem chips, vagy mekis kaja, hanem ugyanolyan jó, mint az anyatej!

Undorító, ahogy pár ember hozzááll a tápszeres tápláláshoz.

Ez mindennapi téma.. És lesznek itt is olyan hozzászólók akik pont azt az oldalt erősítik, akik bántják a nem-szoptatókat.

Én is szenvedtem az első hetekben. Hiába szaporítottam a tejem, nem akart elég lenni. Sírtam mikor sok volt (örömömben) és sírtam mikor fogyott. Képtelen voltam elengedni a rágörcsölést, pont emiatt, mert mindenki bántja ilyenkor az embert. El is apadt és nem próbáltam újra hozni. És akkor??? Boldoggá váltunk utána, nem volt stressz. Azóta is egészséges a gyerekem és én is. Mert szerintem ez számít.

A tápszerek is jók. Ugyanúgy táplálja a gyereket, ugyanúgy gyarapszik, ugyanúgy vitaminokat tartalmaz. Oké, nem helyettesíthető az anyatej, hogy is lehetne az? De a mai tápszerek már hasonlítanak hozzá.

Régen is voltak tápszeres babák. A családomban szinte mindenki. Jelenleg élő 5 női rokonom közül (nagymamák, keresztanyák, anya) csak 1 tudott szoptatni. És vígan élünk.

A bántás, szidás ahhoz vezet, hogy tényleg sebeket kapnak az anyukák. És mi az oka ennek az egésznek??? Társadalmi nyomás. De honnan indult? Erre én is kíváncsi lennék.. Volt egy túlbuzgó aki posztamensekkel kezdett el utcákat járni, hogy az a jó anya aki szoptat, mindenki más rossz? El tudnám képzelni. Aztán a többi szoptató mögé állt. És ott maradtak a tápszeresek akik csendben vannak, nem verik a mellüket. Vajon miért?

Helyre kellene ezt már billenteni...

Külföldön szültem. Itt eleve megkérdezték szülés előtt, hogyan akarom etetni a babát, mellből vagy üvegből. Bizony nagyon megdicsértek, hogy szoptatni akartam, mert kevesen szoptatnak.

Elsőre könnyebb a tápszer, nincs folyton cicizés, óránként etetés, nemalvás. De most már sokkal egyszerűbb, 3 hónapos. Bárhova megyünk mindig van nálam steril, megfelelő hőmérsékletű, és elegendő mennyiségű étel. 😀

Szóval, az sem lenne ám jó, ha Magyarországon is az lenne, hogy egy 20-25 fős újszülött osztályon 2-3 anyatejes baba van. Eleinte érdemes "erőltetni" a szoptatást.

Természetesen nem attól jó anya egy anya, hogy kínok között szoptatja a gyermekét. Viszont attól jó anya egy anya, hogy belemegy a küzdelembe a babája jólléte érdekében. Számomra a szoptatás nem pusztán táplálás, hanem komoly lelki-érzelmi "táplálás" is. És egyre több olyan kérdést lehet itt olvasni, amelyekből az derül ki, hogy az anya vagy meg sem próbálta vagy megpróbálta, de a 3.hétben feladta, mert "annyira nehéz". Igen, nehéz, és tisztában kell lenni azzal, hogy 3 hét után még sehogy sem lesz könnyebb, az első jó néhány hét az esetek többségében mindenképpen nehéz. Felnőtt emberek vagyunk, vegyünk erőt magunkon és csináljuk.

És amit a környezetemből látok, hogy azok az anyukák (vannak páran), akik vagy meg sem próbálták a szopit vagy megpróbálták, de az első 3 hét nehézségeibe kis híján belerokkantak, azok lényegesen nehezebben viselik a gyerekekkel járó nyűglődést. A küzdelem az anyatejért számomra egy lenyomata az anya személyiségének, és annak az erejének.

Nem török pálcát senki felett, a véleményemet megtartom magamnak, egyik ismerősömet sem oktattam ki, bár összeszorul a szívem, amikor a szomszédomat (nem szoptatott, mert nem volt kedve-türelme, teje volt) hallom csúnyán beszélni az ovis korú gyermekeivel (nem fegyelmezi őket, hanem egyszerűen a háta közepére kívánja a saját gyerekeit). Tudom, hogy nem ennyire fekete vagy fehér a dolog, vannak anyák, akik nem akartak szoptatni vagy nem küzdöttek, és emellett jó anyák. De a véleményemet továbbra is fenntartom: a szoptatásért (ami a legjobb a babának mindenféle szempontból) való küzdelem megmutatja a személyiség erejét, az akarat erejét. És ez őrülten fontos a gyermekneveléshez, és főleg a helyes példa átadásához.

A fiammal én küzdöttem a tejért, mert bár volt tejem, az első kb. 2-3 hónapban folyton úgy éreztem, hogy kevés, állandóan elégedetlenkedett a fiam. Többször kérdeztem magamtól, hogy megéri-e éjjel fél órákat fejni, aztán a lelkiismeretem azt diktálta, hogy csinálnom kell. Senki nem kényszerített, senki nem szólt be, talán egyedül a férjem és az anyukám látták a küzdelmemet, Ők pedig abban támogattak, hogy azt tegyem, amit, ahogy érzem. Rám bízták a döntést.

Én pedig tudtam, hogy szoptatni akarom a fiamat, át akarom élni Vele az édes összebújást, miközben izzadságcseppekkel a kis homlokán cuppog-nyammog, mert finom az anyatej, szüksége van rá, mind ezek mellett szorosan hozzám ér és olyan, mintha még mindig egyek lennénk. Én úgy érzem, anyaságból (ami számomra inkább áldozatkészséget, hitet és akaraterőt jelentett) 5-ösre vizsgáztam akkor. Azóta ovisok a gyermekeim, és még mindig érzem magamban azt az erőt, amelyet a szoptatás miatti küzdelemmel fedeztem fel magamban, és minden nap mozgósítok magamban két örökmozgó mellett.

Számomra ezt jelenti a szoptatás, és vállalom, nem tudom megérteni azokat az anyákat, akik ugyanezt nem teszik meg a gyermekükért. De pálcát nem török senki felett.