Van olyan, aki tudatosan készült a szülésre?

1#,#2 nagyon jókat írt!

Én ott követtem el a hibàt,hogy "tudatosan" készültem rà,és az olvasottakhoz képest a valósàg eléggé màs volt.Bízz magadban,ügyes leszel!

Bekötött epiduràllal esetleg mosolyoghatsz közben. Egyébként nem valószínű.

Nem kell megtervezni, mert aztán óriási nagy csalódâs lesz. Szerintem leginkább hagyni kell a fájdalmat dolgozni, minél jobban fáj, annál közelebb a vége. Legalábbis én ezt tapasztaltam.

1-2 jókat ír

Szerintem fontos tudatosan készülni

DE nem elváràsokkal.

Tudatosan készülni fejben, hogy fájni fog, de az a dolga, ez normális

Az, hogy kinek mennyire fáj relatív...mindenkinek más a küszöbe..

Tudtatosítani kell, hogy meg tudod csinálni, évmilliók óta ezt csinálják az emlősök, nem csak az emberek.

A tested és a babád is tudja mi a dolga.

Kórházban leszel( az írásból feltételezve) tehát ott is tuják kit kell tenni.

Bízni kell a testünben.

Én így készülök.

Nem esek kétségbe, ha mégis császár lenne, bár nálunk a családon belül rokon nőknél 1 császárról tudok..( pedig sokan vagyunk)tehát nem jellemző.a nagy babák sem.

Én nem félel a szüléstől, jobban aggaszt, h. nem érünk be a kórházba,( messze lakunk 55km)

és az utána való időszakról( fogalmama sincs a kisbabákról, nem is fogtam még fél évesnél kisebb gyereket)

Én úgy gondolom, hogy nem kéne célnak lenni, hogy ne éld meg a szüléssel járó fájdalmat. Ennek a fájdalomnak van értelme, és amint túl vagytok rajta, tényleg egyből el is múlik. Nem igen tudtam hinni ebben, de amikor megszületett kicsit, olyan hihetetlen nyugalom öntött el amit nem tudok szavakba önteni. És bőven kárpótolva is leszel érte :)

A tornázás segít, előtte is meg szülés után is.

A tudatos készülésnél pedig én tényleg csak annyit mondanék, hogy fejben próbálj ráhangolódni. Több mint 10 órát voltam a szülőszobán, veszélyeztetett is voltam, és tényleg az volt ami segített nyugton maradni, hogy folyton arra gondoltam, hogy túl leszünk ezen, ez a fájdalom oké a legrosszabb amit eddig megéltem, de nem fog örökké tartani. Időnként néztem az órát, meg hallgathattam zenét, így azoknak a végeinél tudatosítottam, hogy szuper ennyi idő már eltelt, már közelebb vagyunk, még mindig itt vagyunk, még mindig nincs semmi baj. A vajúdás volt nekem a legnehezebb. Ott nyugton maradni, ott nem vergődni hogy ne hogy a picinek legyen abból baja. A toló fájásoknak meg én tényleg nagyon örültem, hogy éljen finish, már a végénél vagyunk.

És az az érdekes, hogy tudtam mosolyogni, meg nevetni is. Bár ez utóbbit a páromnak köszönhettem (igen ott volt, és igen nagyon sokat segített a jelenlétével)

Szóval én visszagondolva is azt tudom mondani, hogy rémesen fájt, de nem volt szörnyű élmény. Ennek így kellett lennie, mert szerintem ez az élet rendje.. nem vennék el semmit az ott töltött órákból, mert ez így volt kerek.