Van köztetek olyan, aki hasonlóan érzett mint én, aztán mégis lett gyereke?

Nem a gyerekhez vagy éretlen, hanem nincs önálló véleményed. Én sem mentem terhesen kismama fotózásra, sőt egy darab képet nem tettem fel fb-ra terhesen, vagy babával. Neked se kell mindenkit leutánozni, úgy csináld, ahogy te akarod.

A szoptatás számomra is kicsit taszító volt, de ahogy megszületett a lányom megváltozott a véleményem, mert neki nagyon is tetszett a szopi és miatta már nekem is, aztán nem volt tejem, igy tápszeres lett, amit nem bánok mert sokkal egyszerűbb szerintem, mint a szoptatás. Ameddig nincs helyzet, nem születik babád, addig felesleges előre ilyeneken gondolkozni.

Ja, és én 36 évesen szültem, nem korán, de a barátnőim is mind 30 felett szültek, én nem bánom, 25 évesen túl fiatal lettem volna hozzá.

Én még két hónappal azelőtt is ugyanezeket mondtam, hogy azt mondtuk volna, hogy oké, csináljunk egy gyereket.

Meg a szoptatásnak is rosszul voltam a gondolatától is előtte, utána meg végül tökre akartam szoptatni, mert hát csak az a legjobb a gyereknek, igaz én 6 hónaposnál nem akartam és nem is szoptattam tovább. Na de ahhoz képest, hogy én úgy voltam vele, pfuj, azért elég jó ez. Kajak túrtam a netet szoptatási tanácsokhoz, meg minden.

A szüléssel is úgy voltam, hogy kizárt, igaz az nem változott meg közben sem, csak az addigi indokaim mellé(medencefenék sérülés elkerülése, tervezhetőség stb egyáltalán nem a fájdalom miatt, na meg komolyan, aki a xxi. században az eda világában azt mondja, hogy a császárosok a fájdalmat kerülik el, az nagyon le van maradva) csatlakoztak még babával kapcsolatos indokok is (míg terhes voltam szinte csak olyan már szült ismerősökkel beszélgettem, akiknek vagy nagy szenvedés után amúgy is császár lett a vége, csak akkor sietve, sürgősen, vagy nem lett császár, de elakadt, beakadt, vákum kellett, eltört a kulccsontja, oxigénhiányos lett stb.) így aztán a császárt választottam magánklinikán azzal totál ki voltam békülve. Sőt! Azért mentem magánklinikára, mert ott a császár után is rögtön odaadták nekünk a babát és segítettek azonnal mellre is tenni. Én aki szoptatni se akartam eredetileg, több százezret fizettem gyakorlatilag azért, hogy a gyereket azonnal a mellemre tegyék, ne csak este valamikor, mert a mi kórházunkban úgy lett volna, pedig ott is lehet császárt kérni bár nem túl nyíltan, viszont jóval olcsóbban.

Végül lett kismama fotózásunk is, addig én is nyálasnak tartottam, de aztán egyrészt tök elégedett voltam azzal, ahogy kinézek, másrészt nekem valahogy annyira tele lett a szívem azzal a férjem ahogy viselkedett, meg mikor mondta, hogy ő már hogy várja a kicsit, hogy már nem tűnt nyálasnak mikor simogatta a hasamat meg magyarázott neki mindenféle hülyeségeket, mikortól olvastuk a neten, hogy már hall a gyerek.

Egyszerűen úgy voltam vele, hogy bameg annyira jó, hogy így örül neki. Meg tök poén volt csináltatni a képeket, mi mondjuk nem ilyen átszellemült rózsaszín ködös beállításokat csináltattunk, már megértem, hogy mások miért, de attól azok nem mi vagyunk. Mint az esküvői fotózás, mindenki más, mindenkié más ugye.

Én amúgy a terhességem során se folyton azon témáztam, sőt pl. akikkel sokat beszélek mindig úgy kellett, hogy rákérdezzenek dolgokra, ami érdekelte őket, mert én ugyanúgy mindenféle mással el voltam foglalva, meg az ő dolgaik után érdeklődtem, rám nem jött ilyen köd, hogy akkor csak a baba meg stb. és ezzel traktáltam mindenkit. Sőt néha már én voltam úgy vele, hogy de ne ezen témázzunk már állandóan, még mindig lehet velem is másról is!

Én egyébként még babázni se szerettem soha, babát sem fogtam meg az enyém előtt soha sem...

Nekem mindössze az kellett ahhoz, hogy el tudjam magam képzelni az anyaszerepben, hogy eltöltsek hosszabb időt pár olyan ismerőssel, akik hasonló felfogásúak és életstílusúak voltak mint mi és kisgyerekük, babájuk volt. Aztán elnéztük hogy csinálják, hogy élnek sb. Engem tudat alatt valahogy az taszított messzire az egésztől, hogy szinte csak olyat láttam a környezetemben, hogy na én így nem akarok, nem tudnék élni, nekem ez nem köszi, meg nagyon sok elkényeztetett rossz gyerek is volt a környezetünkben és valahogy elkönyveltem, hogy na ilyenek és én meg ilyet nem akarnék.

Aztán szembesültem vele, hogy tényleg nem csak úgy lehet csinálni, és utána már azt mondtam, hogy ja, hát így tök jó lenne nekünk is, ezt el tudom simán képzelni, de jó! Aztán kb. másfél-két hónap alatt eljutottunk odáig, hogy oké, tényleg gyereket akarunk. (30 voltam mire született) De szerintem, ha nincs ez a néhány hozzánk hasonló felfogású családdal eltöltött idő, akkor a mai napig nem lenne gyerekünk, mert nem tudtam volna megbarátkozni azzal, amit addig láttam. Pedig milyen jó, hogy van! :)

Nem állsz még rá készen, és szerintem még rátesz egy lapáttal, hogy mindenhonnan ezt hallod, kapod meg, ezt várják el. Csak ez nem parancsra megy, és érthető, ha a hátad közepére sem hiányzik mások nyektetése.

Majd ha magadtól akarod, úgyis lesz. Addig a többieknek is be kéne látni, hogy nem jó mindig ezt felhozni.

Még várj vele. Annyira idegestőek ezek a tapintatlan kérdések, ismerős a szitu. Ugyanígy voltunk, akik régóta együtt vannak, sajnos ezeket a kérdéseket állandóan megkapják.

Az enyelgésről meg annyit, hogy mikor végül lett gyerekem (31 évesen), nem voltam kismama fotózáson, és nem volt alvó újszülöttet nyuszikának beöltöztetős babaforózás sem. Ha nem akarod, nem csinálod.