Anyukák, Ti is éreztetek büszkeséget a szülésetek után?

Én annak örültem, hogy sikerült. Kifejezetten "büszke" nem vagyok. Pedig kicsi a termetem (mondjuk szerintem nem ezen múlik, hogy sikerül-e a hüvelyi út).

A napokban érkezik a negyedik, és csak remélem egyelőre, hogy vele is minden rendben fog menni.

Az első nekem is hosszú volt , 26 órásra sikeredett, és a végén adódott is némi komplikáció, ami az orvosnak köszönhetően megoldódott. Akkor azonnal elvitték a babát, nem is láttam, szóval ha arra a szülésre gondolok vissza, akkor ott inkább az aggódás meg a félelem volt bennem, hogy minden rendben van-e.

A második álomszülés volt, utána úgy éreztem, hogy "akkor szültem először", mert az elsőt végső soron kinyomta a doki belőlem...

Szerintem ez nehéz út mindenkinek, hogy feldolgozza a szülések élményét, sokszor az ember évek távlatából is azon tűnődik, hogy "mi lett volna, ha ez vagy az másképp történik", mi az, ami rajtam múlt, és mi az, ami sorsszerű, vagy elkerülhetetlen volt...

Én mindig úgy álltam hozzá, hogy a nőkbe bele van programozva a szülés valamelyest, tehát az nem egy különösen "nagy tett", ha megcsináljuk, de nem zavar az sem, ha más büszke rá, csak én összességében nem gondolom, hogy egy nő "értékességét" az határozza meg, hogy hogyan szült, vagy hogy szült-e egyáltalán.

Szóval nem gondolom azt sem, hogy én ettől "több lennék". Mármint a szülés tényétől önmagában, vagy az anyaságtól. Persze életem fontos részét képezik, de mindig is foglalkoztam és foglalkozom más dolgokkal is, így nem tartom kizárólagosnak.

És persze örülök a gyerekeinknek és ajándékként tekintek rájuk.