Erőszak után szülés. Hogy ment?

Nem, szülni szeretnék. Az, hogy megszülöm, még mindig kevésbé ijeszt meg, mint az, hogy reflektorokkal vagyok megvilágítva, el vagyok érzéstelenítve, ki vagyok kötözve és sokan felettem állnak és azt tesznek velem, amit akarnak. Ebbe belegondolni sem bírok. Én akarom irányítani a testem, és azt, hogy mi történik velem. Amíg nem muszáj, műtőbe nem mennék. Az altatás sem nyugtat meg, csak még rosszabb a tudat. Nem, azt nem, csak ha életet kell menteni véletlenül. De köszi, távolról logikusnak tűnhet.

Vacillálok, hogy elmondjam -e. Igazából egyetlen embernek meséltem el eddig, csak a férjemnek. Azt sem tudnám, hogyan álljak neki. Annyit mondtam neki, hogy félek a vizsgálatoktól, ezt megértette, és nagyon empatikus volt, mondta, hogy mikor érint meg, mikor-mit csinál, szóval szerintem rendes lenne, ha elmondanám. De mégsem ülhetek ott, mint egy kuka, hogy hát izé, volt egy férfi... ááá, ezt hogy lehet elmesélni egy idegennek? Milyen szavakkal? Hogyan? :( Nem akarom, hogy sajnáljanak, nem akarom, hogy tudjanak róla mások, ne adja Isten egy zárójelentésre felkerüljön, vagy megbeszélje a kollégáival, hogy "nah, ez az a nő, aki..." Ebbe is rossz belegondolnom.

Hülye vagyok nagyon? :(

Valószínűleg a hormonok is közrejátszanak most, de ha csak elképzelem, hogy elmesélek neki ebből bármit, már bőgnöm kell, nem hiszem, hogy normálisan tudnék vele erről beszélni. Meg hát mit is várok tőle, utána, mit mondjon? Maradna a kellemetlen csend, vagy a sajnálkozás, vagy nem mond semmit, csak hogy "aha"? :-/ Nem tudom...