A legtöbb úgymond korszerű intézményben miért a természetes szülés az elsődleges cél és nem a könnyű szülés?

"Keress rá, a neten is rengeteget írnak róla, de komoly orvosi és fejlődéslélektani szakirodalma is van, vedd ki a könyvtárból!"

Semmilyen komoly pszichológiai szakirodalma nincsen ennek megnyugtatok mindenkit! Ezek csak jól hangzatos feltételezések, de valós kutatási eredmények nem születtek ebben a témában.

A korai kötődés nem a szülés módjától függ. Itt egyedül az ún. "aranyórának" lehet könnyítő szerepe, de ez a császárosoknál is megvan már.

A kötődés minősége az anya és a baba közötti kölcsönös interakcióktól függ. MIndkettő személytől.

A net tele van marhasággal, ami nem kicsit kártékony. A legtöbb császár nem szabadon választás eredménye, hanem kényszerpálya. Tessék ezt figyelmebe venni. A biztonság a legelős szempont egy normális orvosnál, mert egy oxigénhiány beláthatatlan következményt jelent a gyerek számára.

"Elakadt a gyerek válla"

vagyis már a szülőcsatornában volt? Mert úgy már nem célszerű császározni.

Én is úgy jártam, hogy a szülőcsatornába szorult a gyerek, vákuummal szedték ki. Nem orvosi mulasztás volt, forgási rendellenesség, egyszerűen mire bármi utalt volna rá, már késő volt. De én is jobban jártam volna a császárral. Pláne, hogy utána a méhlepény se jött ki, az volt az igazi kínzás.

De itt nem a rendszert szidom, egyszerűen pechem volt. A vajúdás aránylag gyors és normál lefolyású volt, a kitolási szakaszban a 3-4. próbálkozás után lett gyanús, hogy nem történik semmi.

A kötődésnek pedig tényleg semmi kapcsolata a szülés milyenségével. A kötődés már otthon, évek gondozása/nevelése alapján alakul ki vagy marad el.

Örökbefogadott gyerekeknél is kialakul, pedig ott nem szült az anya (nem a vérszerintire értem).

Szülés: az emlősök közül velünk bacott ki az evolúció, mert megnőtt az agytérfogat és két lábra álltunk. Emiatt nagy fejjel születünk egy szűk medencén át.

A "régen bezzeg" részhez: meg lehet nézni a csecsemőhalandósági rátát 20-50-100 éve és ma.

Hogy miért? Tessék!

"Vannak azok, akik azt mondják, hogy ebben a pillanatban a gyerek egy hormont termel, ami jelzi a mamának, hogy most már ki akarok menni akármi van kint, mert számítsátok ki az esélyeket. Ha bent maradok, akkor meghalok biztos, ha kimegyek, akkor meghalok talán. És akkor megint a talán jön. A talán az jobb, mint biztos.

Szóval ebben a krízisben születünk. És ebben benne van a szabadságra vágyás, ebben benne van az, hogy ha bent maradunk, ha így maradunk, hogy ha nem kelünk föl, akkor elpusztulunk. Szóval az első fázisa a születésnek „nagyon jó bent”. Az akkor elmúlik, de nagyon rossz lesz bent, és akkor ki akarunk jönni, de még semmi sem mozdult, nem tágul a nyílás, még csukva van, de már kontrakciók vannak, már nyomást érzünk mindenhonnan. Ezt a fázist úgy nevezzük, hogy „nincs kijárat”, „no exit”.

És megint Sartre-ra gondolok, ugyanis ő írt egy könyvet, amit No Exit-nek hívnak. Nagyon sok egzisztenciális irodalom ebből a fázisból ered. Nincs kiút. Az ember úgy érzi, hogy mindenhonnan valami rettenetes nyomás van, és sehova se lehet menni. Nem lehet elszökni, az összes ajtó be van csukva. A színdarabban, Sartre színdarabjában nincs ajtó. Egy szobában játszódik le az egész színdarab, és sehol sincs ajtó, nem lehet kimenni majdnem a színdarab végéig. Nagyon sok szimptóma ered innen, amire emlékszünk, egész életünket kísértik ezek a memóriák. Például nagyon sok fejfájás, nagyon sok öngyilkossági kísérlet innen jön. Ez a depresszió, ez a reménytelenség mind innen jön. Az egész tudatállapotunk olyanná tud szűkülni, mintha ez volna a világom. Nincs kiút.

És akkor, annyi idő után – ami szubjektív végtelennek tűnhet – egyszerre csak kinyílik az ajtó, és akkor jön a következő fázis, amit úgy hívunk, hogy „véres csata”. És miért véres csata? Mert megint a fenomenológiája, az élménye ennek a fázisnak az, hogy óriási súrlódás van a saját testünk, és az anyánk teste között. Tehát tudjuk, hogy egy másik lénynek a testével birkózunk, és az érzés az – aki erre vissza tud emlékezni, és vannak ilyenek hipnózis alatt, vagy LSD hatása alatt, hogy az ember vissza tud emlékezni, hogy ez pontosan hogy volt –, az érzés az, mint hogyha egy csatatéren találnám magam, ahol az ellenség jön felém, én életben akarok maradni, és azt mondom, „engedjetek ki, én jövök, én kijövök, ha meg kell titeket ölnöm, akkor megöllek titeket, engem nem érdekel, nem érdekel kit ölök meg, én élni fogok”. Ez az energiája ennek a fázisnak. Ha elém lépsz, megöllek. Ha visszatartasz, megöllek. Nem érdekel, hogyha a véred folyik, nem érdekel, mi történik, én jövök, ne állj elém. Ezt hívjuk a véres csatának.

És akkor az utolsó, a negyedik fázis az „nagyon jó kint”. Szóval „nagyon jó bent”, „nincs kijárat”, „véres csata”, „nagyon jó kint”. Sajnos minden kint előbb-utóbb bent lesz. Tehát ha azt hittétek, hogy ezt egyszer meg lehet úszni, akkor addig, ameddig élünk, addig ez a spirál megy. Az egész életünkön. Mindig ami kint, végre, lehet lélegezni, szabadság, egy kis idő múltán – mert nő, mert változik, mert minden változik – az megint túl szűk lesz – lehet, hogy az egy kapcsolat, lehet, hogy az egy állás, akármi –, az megint túl kicsi lesz. Akkor jön a „hát innen nem lehet kikerülni”, nincs kiút, akkor jön a véres csata, „jaj de jó, innen kikerültem”, és akkor megint a kint bent lesz, és így megy tovább addig, amíg meg nem halunk"Feldmár András