Csak én vagyok így ezzel? Mennyire ertetlenkednenek a csaladtagok?

Családtól függ.

Nálunk nagy lenne a nem-megértés. Nagyon szorosak a családi kötelékeink, el nem tudom képzelni hogy hetekig nem látja az anyukám az unokáját vagy a testvéreim a gyerekem. Nem voltak itt sokat, megcsodálták a babák, anyukám és a húgom segítettek ha kellett (főzni, vasalni), el tudtam menni nyugodtan zuhanyozni.

De az is igaz, hogy nálunk nem merültek fel olyan gondok hogy ki kell őket "dobni" vagy felébresztik a babát vagy 40 fokos lázzal jönnek stb.

A családtól függ. SZerintem egy normális családnál fel sem merül, hogy kérés nélkül a nyakadra üljenek szülés után.

Nálunk meg sem fordult senkinek a fejében, hogy a kórházban vajúdásnál-szülésnél nekik bármi keresnivalójuk lett volna, pedig első unoka.

Utána persze eljöttek néhány órára, megnézték a kicsit, beszélgettünk, mentek haza.

Megkérdezték, jöjjenek-e segíteni, így a mi kérésünkre anyósom nálunk volt kb 3 napot.

Szóval közöld, mit szeretnél, aztán ha értelmesek, elfogadják, ha nem, nincs mit tenni.

Nálunk is nagy a család, de mindenki megértette, hogy senkit sem szeretnénk pár napig látni (3-4 napot jelentett volna).

A kórházba persze bárki jöhetett volna. Mondjuk nálunk üvegen keresztül láthatták volna a lányunkat, mert senkit nem engednek be. Így nem tapogatják össze, stb.

Én pedig csak beöltözve mehettem volna ki, nem pedig normál ruhába.

Végül a sors megoldotta a kérdést. Autóbalesetünk volt és 33 hetesen sürgősségi császárral hozták világra a lányunkat. 1,5 hónapig csak a férjem láthatta a lányunkat és engem is.

Ő inkubátorba volt, én pedig az intenzíven sorozatos műtétek alatt.

Mikor végre hazamehettünk, egy hétig senki se jött hozzánk (valahogy maguktól megértették) és sikerült kialakítanunk egy ritmust.

Én akkor még gipszben voltam csípőtől bokáig. Szóval nem volt egyszerű maga a létezés sem.