Mit tegyek, ha úgy érzem képtelen lennék még egyszer végig csinálni?

Kislányom négy éves. Lassan kezd bennem érlelődni, hogy jó volna egy tesó, de... De ha arra gondolok, hogy meg kell szülnöm, görcsbe rándul a hasam, és szorongani kezdek. Nem ragozom túl, 17 órát vajúdtam, mire kikönyörögtem a császármetszést, mert szó szerint a halálfélelem uralkodott rajtam. Nem volt egy pillanatig sem nyomási ingerem, ennek ellenére nyomi kellett, persze nem jött, erre nyomták a hasam, a doki húzta alulról, közben pedig már azon is bepánikoltam, hogy elvileg már 4 órája látta a doki a fejét, "és mindjárt kint lesz" felkiáltások rendszeresen elhangzottak, hogy ne hogy komoly oxigén hiánya legyen. Végül császár lett, mint utólag kiderül feltolta a kis arcát és ezért nem tudott kibújni.

Mindezek után jöttek a bunkó csecsemősök, a szoptatás teljes kudarca, és a rémálmok sokáig a szülés újraéléséről, szóval minden percét egy totális fájdalomnak éltem meg mind lelkileg, mind testileg. Volt olyan időszakom, hogy nem is szeretnék ez miatt az egész miatt még egy gyereket vallani, ám ez mára megváltozott. Most ott tartok, hogy a pár nappal ezelőtti rákszűrés is már kikészített, pláne, hogy előtte pár kismama szülésről beszélgetett a váróban. Én könnyes szemmel jöttem ki a dokitól, mert már ez elég volt ahhoz, hogy az emlékek vissza jöjjenek. Nem szépítek, rettegek attól a fájdalomtól, a kiszolgáltatott helyzettől, hogy azt érezzem soha sem lesz vége. Pedig olvasok én rendszeresen itt is, és tudom, hogy nálam voltak sokkal komolyabb és fájdalmasabb szülések is. Persze mondják a családi, baráti körben, hogy akkor kérj császárt, de már annak a dolgozata is valahogy kikészít. Érdemes így belevágni, vagy talán még nem "hevertem" ki és várnom kéne? Volt így, érzett így más is?