Vajon hogyan küzdhetném le a félelmeimet?

nem kell mindjárt belevágnotok még várjatok, látod ennyire rettegéssel tölt el a babavárás, nem vagy rá kész.

Lehet nem erre számítottál, nem ezt a választ akartad olvasni, de hidd el ha ennyire félsz, inkább várj.

Én is nagyon nagyon féltem, nagyjából amiket leírtál, sőt még volt egy kettő, ezeket nem írom, nehogy azoktól is félj :) de ezek alábbhagytak és a pozitív dolgok kerültek elő mikor már vágytam arra hogy babám legyen. Persze valamennyire megvolt az ismeretlentől való félelem, de már nem így fogalmaznám ahogy te leírtad, hanem izgatottsággal töltött el a baba várás gondolata, a többi amitől féltem meg háttérbe került.

Amúgy mikor megszületett akkor persze jöttek félelmek, mert ott voltam egy pici babával egyedül mert a párom dolgozott és sokszor félrenyelt, nagyon megilyedtem mikor elkezdett szinte fulldokolva köhögni a tejet. Szóval lesznek még félelmek később is, de ne ez legyen a mérvadó.

Várjatok még akár egy két három évet és utána meglátod, már nem ezek leszenk a fontosak, hogy mi mindentől félsz, alább fog hagyni. Persze foglalkoztatni fog, mert ismeretlen és valóban nagyon nagy dolog, de sokkal inkább az fog érdekelni hogy végre terhes legyél és bármit megteszel csak pozitív legyen a teszt a félelmek meg csillapodnak.

A másik, hogy igen ezek sajnos előfordulhatnak és még sok minden más is, de ne így kezd bele a babavárásba, mert így nem sok értelme van.

Igen van, hogy császárral szül valaki, igen van, hogy elvetél valaki, sőt komplikáció is van mikor akad szülés közben. Szóval ezek valós dologok, de nem ez a lényeg a babavárásnál. Ha belegondolsz kilépsz az utcára és fejedre eshet egy tégla mégis kimész pl vásárolni és nem retteggéssel tölt el hogy vajon lesz-e tégla vagy sem :) Szvóal a babavárás is ilyen, hogy nem annyira a negatív mi lehet ha dolog foglalkoztat, hanem belevágtok és kész.

(második voltam)

Én is hasonló gondolatokkal küzdöttem. Sőt szerintem minden nőnek vannak kétségei, ez teljesen normális.

Kétségek, hogy vajon jó anya leszek-e, vajon rendesen tudom-e gondozni, nem fogom-e elejteni, nem fog-e megfulladni stb.

Én is tele voltam ilyen érzésekkel, még a gyerekvállalás előtt. Aztán amikor eldöntöttük, hogy nem védekezünk lesz ami lesz alapon, ez az érzés valahogy átalakult gyermek utáni vággyá, és 1-2 hónap múlve pedig már nagyon akartam, mindennél jobban. Hihetetlen, hogyan tud ilyen gyorsan megváltozni egy érzés! Aztán a próbálkozós időszak nagyon rémes volt, a sok sikertelen hónap...és mikor sikerült, az maga volt a boldogság!

Szerintem amit érzel, az az anyaság érzésének kezedi csírái, ebből lesz majd az igazi gyermek utáni vágy.

És onnantól már valahogy nem gondoltam bele a lehetséges rosszakba, nem görcsöltem, nem idegeskedtem, hanem tettem a dolgom. Bújtam a könyveket, intéztem a beszerezni valókat, készültem a babára – egyszóval élveztem a terhességet, amennyire lehetett. Pedig még voltak is olyan álmaim, hogy nem egészséges babám születik. De egyszerűen kizártam minden rosszat, mert úgy döntöttem, más feladatom van a világban, hogy a babámnak a lehető legjobb anyja leszek és nincs időm “parázni” azon, ami még csak meg sem történt.

A babám megszületése csak hatványozta ezt a hozzáállást. Habár elég ügyetlen voltam az elején (ki nem az?), mégis tettem a dolgom, néha hulla fáradtan. Úgy gondoltam, hogyha mindent a lehető legjobb tudásom szerint, a lehető legnagyobb körültekintéssel végzek, akkor nem lehet gond. Nem is volt szülés utána depresszióm kicsit sem. Persze eszembe jutottak néha rossz gondolatok, de olyankor csak még jobban igyekeztem beleadni minden tudásom és energiám a mindennapokba és a lehető legjobbat kihozni belőlük.

És a legérdekesebb eredményem, bár ez inkább velem kapcsolatos. Világ életemben krónikusan féltem a pókoktól. Annyira, hogy képes voltam hisztirohamot kapni egy nagyobb pók láttán. Nemrég vettünk egy házat ahol brutál nagy pincepókok vannak, tényleg elég gusztustalanok. És sajnos pont olyan helyeken futottam össze velük, amitől még egy póktól nem félő ember is frászt kapna (papucsban, párnán, ágyban a fejem mellett a falon, villanykapcsoló mellett mikor pont oda nyúlnál, takaró alatt stb). És a legérdekesebb, hogy már párszor előfordult, hogy a baba közelében volt pók és nem kaptam rohamot, csak elvettem onnan a babám. Sőt, mára már 16 hónapos a babám és egyáltalán nem kapok rohamot, egyszerűen leütöm a pókot. Hihetetlen, de úgy néz ki legyőztem valahogy ezt a bő 20 éves fóbiám!

Szóval összességében úgy gondolom, a félelmek legyőzhetőek és az én feladatom jóval túlmutat azon, hogy rossz gondolatokra pazaroljam magam. Jöhet bármi, én csak még jobban felszívom magam és még keményebben teszem a dolgom, hiszen mindennek már van értelme, az én babám.

Remélem segítettem!

Én akkor féltem, amikor megszületett. De ezek a hormonok szerintem.

Tudatosan tettem ellene, pozitív gondokatokkal. Nálunk közeli rokon volt kőkemény depressziós, ezért én az életet reálisan próbálom nézni.

Beszélj esetleg pszichológussal (kineziológussal - én nem voltam, csak tipp.)

Írták páran a pszichológust, kineziológust. Szeritnem inkább szimplán nem jött még el az ideje.

Miért jött egyáltalán az ötlet? Miért összegezted a gondolataidat? Talán már kérdezgetik sokan, vagy a párod szeretne babát és ezért próbálod a gondolatot erőltetni?

Csak kérdezem, mert szerintem fölösleges szakemberhez fordulnod, mert szerintem elérted azt a kort, hogy jönnek a kiváncsiskodók és zavar hogy megint magyarázkodni kell, téged meg hülyének néznek miért nem szülsz mikor ő már ilyenkor szült. Ezekkel ne foglalkozz!!!! Akkor legyél anya amikor te szeretnéd, de akkor amikor a társadalom, kollégák, barátok elvárják. Utána hidd el jön a kistesó kérdés, szóval nehéz megfelelni :) de nem is kell. Mindenki maga alakítja az életét.

Ha valami egyéb ok van, pl anyukádnak nagyon nehéz terhessége volt és ez a tudat téged nagyon nyomaszt vagy ilyesmi akkor lehet érdemes felkeresni szakembert.