Akinek nagyon nehéz első szülése volt, hogyan szedte össze magát lelkileg a másodikhoz?

Én túlhordtam, fájásokkal kezdődött, de abszolút nem rohantunk be, majdnem 6 cm-re nyitva volt már a méhszáj, amire beéértünk a kórházba, azt hitték (mi is), hogy gyors lesz.

Ehhez képest innen nem nagyon haladtunk tovább, 7-8 cm-nél leáltt az egész, 12 óra alatt értünk még innen a kitoláshoz. Másodlagos fájásgyengeség, oxitocin stb.

Aztán 2 óra kitolás, hogy megkoronázzuk az egészet. Életem legszörnyűbb élménye maradt a szülés (a férjemnek is, szó szerint hónapokig rémálmai voltak).

Nekem lelkileg volt a legnehezebb, a fájdalomra szerintem nem lehet felkészülni, de azt tudtam vacak lesz.

Lelkileg viszont már annyitra kivoltam, amikor pl több mint 8 órája még mindig 7-8 cm-es tágulásnál álltunk, se té se tova, hogy tényleg azt hittem belehalok. Csak azt tudtam kérdezni, hogy a baba ugye jól van? Aztán jött a legrosszabb, amikor már ezt se bírtam megkérdezni - biztos voltam benne, hogy mindketten ott maradunk, ezt egyikünk sem éli túl. Iszonyat volt a tehetetlenség érzés és még szörnyűbb, hogy teljesen elveszett a hitem is.

Amikorra végre valahára jött a kitolás és összekaptam midnen erőmet, mondván ez már a könnyebb, gyorsabb rész. Hát az se lett az, két órán át tartott.

Kb mint egy kiállítóteremben úgy érzetem magam, folymatason jöttek-mentek a dokik, egy rakat konzilium volt az egész szülés alatt, hogy mi a fene legyen velünk, a kitolásra a szülésznőn kívül két doki és egy neonatológus is bent volt (hogy rögtön vigye a babát, ha gond van).

Túl szűk volt a medencém valószínűleg ezért volt ez ilyen nehéz, a szülésznő utána azt mondta ebbe a szülésbe még ő is beleöregedett.

Most várom a másodikat és próbálok pozítvan hozzáállni, hogy másodjára minden könnyebb, stb, de ahogy közeledik az időpont (januárra várom), egyre többször elfog a félelem. :(

Nektek mi segített, aki hasonló helyzetben volt?