Első babások! Ti mikor fogtátok fel hogy anyukák lettetek?

Én akkor amikor megszültem,és pucéran,véresen a mellkasomra rakták.Akkor tudatosult bennem,hogy anya lettem!

Nagyon jó érzés volt!Imádom őt! :)

Most 4 hónapos.

Igen, én az idejét mondjuk nem tudom pontosan, hogy mikor fogtam fel, de az tuti, hogy (anyum elmondása szerint is) jól láthatóan majd kiugrott a szívem, amikor szülés után nézték a szívhangját és szaporán vert... Ahogy nézte a dokinő és az órát is közben, h mennyit ver, hát óráknak tűnt és egyszer csak szó nélkül kiment.... Én meg utána szóltam, h minden rendben??? És nem válaszolt! Azt hittem baj van.. Megijedtem!! De kiredült, h nem hallotta és ez nem baj, ilyen sokszor van, fél órára rá már minden oké volt és 10/10 es apgart kapott!! :))))

De az biztos, hogy egyre jobban lehet szeretni, pedig mindig azt érzem, h ennél jobban tuti nem tudom majd, de ahogy nő, kommunikál, puszit ad, kedveskedik, Rám nevet, megismer, ENGEM akar, mindig jobban lehet szeretni!! :))

Remélem 18 évesen is ezt érzem majd. :)))

Egy 11 hónapos tündére anyukája. :)

Bennem akkor tudatosult,mikor megszületett rám tették(még akkor annyira nem is mert nem nagyon voltam magamnál)hanem mikor öltöztették és rám nézett,illetve mikor a párom a karjaiban könnyes szemekkel odahozta hozzám.:)

Csak annyit tudtam neki mondani:-Ugye milyen gyönyörű,ugye milyen szép?:)

Legszebb emlékem az életben.:)

14 hetes várandós voltam, amikor átestem egy életmentő műteten. Gyorsan elsorolták a várható rizikókat stb, és mondták, hogy kb 70%, hogy a bab nem éli túl a műtétet, de velem elég valószínű, hogy minden okés lesz ez esetben is. Erre a férjem rámnézett és közölte, hogy nem baj, majd lehet még másik, sok másik, csak veled legyen minden rendben. Én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, aztán nagyon hűvösen visszaválaszoltam valami olyasmit, hogy de nekem nem egy másik kell, hanem ő kell, és hogy rohadtul esett ahogy hozzáállt a dolgokhoz még ha vigasztalni is próbált.

Gondolhatjátok, első gyerek, és 10 évet vártam rá...

a műtétkor nem egyeztem bele az altatásba mert az rontotta volna a baba esélyeit, így tudatomnál voltam végig és volt egy pillanat, amikor elhallgatott a kis szívhang-pittyegése. Bennem megállt az ütő, de a dokik is mindannyian rámeredtek a monitorra (mintha bizony azon múlt volna hogy mit mutat), és pár pillanat múlva megint megindult a pittyegés! Mindenki egyszerre engedte ki a levegőjét, én meg úgy elkezdtem rázkódni a zokogástól, hogy teljesen le kellett nyugtatózniuk mert nem tudtak matatni bennem.

Kevés esélye volt, hogy túléli a műtétet, de megmaradt. Esélyes volt, hogy ki se tudom hordani mert a belő varratok nem biztos, hogy kitartanak és program császárra voltam kiírva vele, mert a vajúdás miatti hegszétválást nem akarták kockáztatni- a 37 héten spontán és komplikációmentesen született. A magzati trauma, a gyógyszerártalom és a stressz/sokk miatt valószínűsítették, hogy igenrendszeri károsodása lesz... makkegészséges, már 4,5 éves, ő az én kis csodám! Imádom!

A kisfiamnál koraterhesen volt egy nagyon intenzív álmom, felbámult rám a helyes kis arcával, a csodás kék szemeivel és érett-mély férfihangon azt mondta, hogy "harcolj értem"! A férjemmel nagy vitáink voltak akkoriban, mert ő semmiképp nem akarta ezt a babát, de ennek az álomnak a hatására közöltem vele, hogy akármi lesz is, megtartom ezt a gyereket. Akkor fogadtam el őt teljesen, maradéktalanul és megmásíthatatlanul.

Körülbelül egy hónapos volt a baba, amikor elképedve vettem észre, hogy ezt az arcot és ezeket a szemeket láttam álmomban! Tényleg ő volt! (Már 3 éves, és nagyon szép mély hangja van, még nyilván gyerekhang, de biztos, hogy mély, zengő hangú felnőtt lesz belőle :) )