Szülés utáni depresszión minden kismama átesik?

Szinte mindegyik, csak sokan nem annyira tudják, hogy ez az. Meg az is számít, hogy hanyadik baba? Én az elsőnél kb. 3-4 hónap múlva szülés után éreztem azt, hogy semmihez nincs kedvem, nem tudom ellátni, biztos béna vagyok.... stb.

De kibeszéltem magamból , és rájöttem, hogy semmivel sem vagyok bénább, mint más kezdő anya :)

2. babánál kb. 1 hétig volt ez, gyorsan le is "zajlott", nem nagyon volt időm "keseregni" két gyerek mellett.

Tulajdonképpen azt tudom csak javasolni , ha rólad vagy akár másról van szó, hogy merni kell beismerni hogy nem mindenki tud egyből átállni az új dolgokra, mert az anyaság ilyen új dolog. És ott vannak a hormonok, meg a fáradtság... Ki kell beszélni valakivel, ha van barátnő vagy valaki, nem magunkban tartani.

De egyébként sokminden függ az idegrendszertől is, elsősorban nem is a kialakulás, hanem h meddig tart el, és milyen mélységekig képes "hatni". Az biztos, h jó olvasni is erről, nem kell "tabunak" kezelni. Más is átesik rajta, csak tudni kell kezelni!

Nekem nem volt ilyen.

De a barátnőmnek igen, pedig nem labilis, teljesen normális idegzetű, rendezett családból származó lányról van szó. Sose gondoltam volna róla, de utólag erről beszélgetve ő sem gondolta volna ezt saját magáról.

Nem!

Én elég labilis természetű vagyok,de mégsem volt szülés utáni depresszióm.

Ez nem igaz. Én nagyon boldog voltam, fáradt voltam, de boldog. Pedig nem volt problémamentes a felépülés, de nemhogy depressziónak,szomorúságnak nem volt semmi jele nálam.

Úgyhogy, ez mindenképpen a személyiségtől függ, a családi helyzettől és egyéb okokból.

Nekem az első baba után nem volt. Hallottam róla, de csodálkoztam is rajta, hogy mi ez? Nem volt időm unatkozni egyáltalán, a baba meg gyönyörű volt, és sok örömet okozott.

Aztán gyorsan jött a második, őt is akartuk. De a 2 gyerek nekem már sok volt együtt, nem volt semmi segítségem, ráadásul a fiam nagyon rosszul aludt. 1,5 éves koráig nem volt egy átaludt éjszakám, a nappalok is rémesek voltak. A férjem este 10-kor ért haza. Én komolyan fontolgattam, hogy kárt teszek magamban, mert én ezt már nem bírom ki. Én nem nagyon tudtam beszélni róla senkinek, mert a környezetemben mindenki azt mondta, hogy anyának lenni mekkora boldogság, és mennyire gyönyörűek a gyermekeim. Ez nem segített, csak még rosszabbul éreztem magam, hogy most boldognak kéne lennem, és mégsem vagyok az. Szerencsére a tavasz enyhített a dolgon, sokat voltunk a szabadban, minden délután a játszótéren, ott sok anyukával tudtam beszélgetni, bár erről nem. A férjem is munkahelyet váltott, többet tudott segíteni.

Szerintem nálam nem lett volna semmi baj, ha a 2 gyerek közt kicsit visszamegyek dolgozni. Vagy ha valakivel meg tudom beszélni. Mai napig rosszul érzem magam, hogy rossz anyja voltam a fiamnak. Hogy biztos azért sírt annyit, mert érezte, hogy boldogtalan vagyok, és ez persze csak rontott a helyzeten.

Nem esik át rajta mindenki, amin mindenki ill. sokan átesnek, az adott esetben a szülés utáni endokrin változások miatti hangulatingadozás. A szülés utáni depresszió ettől sokkal komolyabb kórkép, és abszolút nem jelentkezik mindenkinél.

Sok mindentől függ, hogy előfordul-e, természetesen depresszió az anamnézisben mindenképpen előrevetítheti ennek a lehetőségét. De adott esetben a gyermekvállalás körülményei, a csecsemő-anya egymásra találásának sikeressége, a családi védőháló minősége mind-mind fontos tényezők.

pszichológus kismama

Minél természetesebben zajlik le a szülés folyamata és minél inkább odafigyelnek arra, hogy a kisbabát az édesanyja azonnal magához ölelhesse, annál kisebb a depresszió veszélye.

Mindenki ismeri azt az imrinting-jelenséget, amikor a tojásból kibújó kiskacsa a látóterébe kerülő első nagyobb valamihez kötődik - ez lehet akár a gondozó is. A kiskacsának életbevágóan fontos ez az azonnali kötődés.

Egy nagyon hasonló mechanizmus az embereknél az anyában működik ősidők óta. Sok kultúrában a nő egyedül szülte/szüli meg gyermekét, s a kisbabának életfontosságú, hogy az anyja azonnal védelmébe vegye, másként a túlélési lehetősége nulla. Normál esetben az anya csakis és kizárólag akkor nem kapta azonnal karjába újszülöttjét, ha az halva született. A kötődés kialakulásához elengedhetetlenül fontos, hogy a baba azonnal, haladéktalanul az anyukájához kerülhessen. Ha ez nem történik meg, azonnal beindul egy "gyászfolyamat" az anyában, ami gátolja a természetes endorfintermelődést, ami normál esetben az első napok minden nehézségét segít áthidalni.

A mai világban a kórházakban gyakran épp csak megmutatják a babát, már viszik mérni, fürdetni, stb., nem hagyva időt anyának és babának az azonnali, elengedhetetlenül fontos együttlétre! A szülés utáni depresszió elsődleges oka ez.

Kedves 8., az előtted válaszoló vagyok. :)

Valóban, ez is lehet kockázati tényező, de abszolút nem ez a fő ok. Sokkal gyakoribbak az egyéb, már említett tényezők. Sokan hisznek az első percek determinatív voltában, azonban ez közel sem teljesen igaz. Anyai személyiségtől is függ, hogy a kórházi gyakorlat - mely szerint a gyermeket mosdatják, mérik, megvizsgálják - okoz-e valamilyen deprivációs érzetet vagy sem. Természetesen nagyon fontos, hogy ma már a legtöbb kórház baba-mama barát, de felmérések azt igazolták, hogy az európai nők közel 80%-át kifejezetten megnyugtatják a kórházi körülmények, az ott szokásos protokoll - főként, ha erre esetleg egy szülésfelkészítő tanfolyamon előre készülni tudnak.

Ami igen súlyos kockázati tényező lehet, az az, ha az anyuka nem tudott úgy szülni, ahogyan tervezte - legtöbb esetben ilyen a császármetszés, de rengetegszer fordul elő, hogy olyan anyukák, akik császárral akartak szülni, és természetes szülésre lettek bírva ugyanúgy depresszióba esnek. Ez a kontrollvesztettség érzete miatt van - szintén jellegzetes személyiségjegyek vetítik előre ennek lehetőségét.

Kedves Gabka77!

Tudom, hogy Te nagyon természetesség párti vagy, de ez nem segít minden esetben.

Már azt első babámat is úgy szültem, hogy azonnal odaadták, mellre tehettem, és a kórházban 24 órából 24-et vele töltöttem. Mégis sírós, és letört lettem már a kórházban, ez el is tartott jó néhány hétig. Megrettentem a felelősségtől, attól, hogy oda a szabadságom. Sirattam önmagamat. A többi gyerekemnél ez már egyáltalán nem jött elő.