Milyen nehézségekkel szembesülhet élete során az a nő és férfi, amelyiknek nem születik gyereke?

Nem attól függ, hogy milyen öregsége lesz az embernek, hogy van-e gyereke. Vannak, akiknek sok barátjuk, kiterjedt rokonságuk és szeretettel "végzett" hobbijuk van öreg korukban. Van, akik meg elmarják maguk mellől a gyerekeiket, unokáikat vagy a gyerekek keverednek rossz társaságba, elköltöznek külföldre vagy ők szorulnak segítségre.

Az, hogy valaki megkergül betegségtől vagy csak szimplán mert általában mindenkinek a háklis oldala erősödik fel idős korára, gyerek nélkül és gyerek mellett is bekövetkezhet.

Szerintem ha erős a szerelem és mindkét fél számára "kielégítő" :) ez ill. a társasági életük, boldog lehet egy gyermektelen pár is. De ha erősebb a gyermek iránti vágy bármelyik fél részéről, akkor érdemes elgondolkodni az örökbefogadáson vagy azon, életképes-e így a kapcsolat.

Előnyök:

Nem kell azon gürcölnie, hogy el tudja indítani a gyerekét az életben. Ha rosszul nevelte, akkor nem csak elindítani, hanem eltartani. (És csak zárójelesen jegyzem meg: az is előfordulhat, hogy a gyerek kerül előbb halálközelbe, kórházi ágyba, egyéb non-stop ápolásra...)

Ha úgy látja jónak, akkor az első csövesnek odaadja az összes pénzét, ha gondol egyet eltartási szerződést köt a házára.

Ápolhat olyan kapcsolatot a többi rokonnal, vagy csak baráttal, akik mellette fognak állni, akkor is amikor egy gyerek nem. Ismerjük a mondást: a barátaidat te válogatod meg, míg a rokonokat készen kapod.

Nem attól függ az időskori "jólét" (értsd: anyagi és szellemi értelemben is), hogy van-e gyereked vagy nincs. Két nőrokonom van, akik szinte egész életükben szinglik voltak, az egyik 80, a másik 60, nem az a tipikus vénlány egyik sem. Mindkettő a testvérei gyerekeivel/unokáival majdnem ugyanúgy törődik, mintha a sajátja lenne. Mindkettő világot lát(ott), többször voltak külföldön, mint azt két kezemen meg tudnám számolni per év! Ők úgy vannak vele, hogy nincs örökösük, felélik a pénzüket. Egy másik családos nyugdíjas rokonom a saját szájától vonja szinte meg a falatot, csak, hogy minél több pénzt hagyjon maga után. És az örökösök eltűrik, mert nem tehetnek mást.

Minden éremnek két oldala van. A magára hagyott idős ember nem feltétlenül azért van magára hagyva, mert rosszul nevelte a gyerekét. A gyerekkori nevelés nagyban hozzájárul a személyiség kifejlődéséhez, de nem csak az határozza meg, hanem az évek alatt tapasztalt dolgok is. Egy "gyerek" hogyan tartsa el az idős szülőjét, ha a következő két dolog közül választhat: anyámra nyissam rá az ajtót, vagy a három műszakos, 12-16 órás munkarend után a gyerekemmel foglalkozzak? Mi a jó megoldás?

Nem szeretem az ilyen kérdéseket, mert mindig előre tudom, hogy a válaszadók többsége általánosít. Itt is megkaptuk a szokásost: begolyóznak, szétmennek, stb.

Pedig ez nem igaz.

Legalább egy példát tudok mondani, ahol nem így történt.

A keresztszüleim fiatalon találkoztak, és házasodtak össze. A keresztanyukám születésétől kezdve egy betegségben szenvedett, azonban mivel az orvosok azt mondták, hogy a gyerekei nagy valószínűséggel nem örökölhetik, ezért többször is próbálkoztak a gyermekáldással. Csupán azt nem tudták az orvosok sem megjósolni előre, hogy az anya betegsége milyen kihatással lesz a terhességre (a 60-as évek vége, 70-es évek eleje, amiről most szó van).

Summa summarum: 7 terhességből három magzat még a méhében elhalt, négy pedig holtan született a 8. hónap után.

Ó, igen, megszenvedték, nyilván, nem is kicsit, de megtalálták a megfelelő vigaszt egymásban. Én jóval később születtem meg, minthogy ezek az események lezajlottak, de mégis: sosem láttam még két embert, akik 30 év házasság után is ilyen elemi szinten imádták egymást.

És igenis voltak gyerekeik: mi, közeli rokonok gyerekei lettünk egy kicsit az övéké is, minden nyáron komplett gyereksereg sorakozott náluk hetekig (volt, hogy öten-hatan a nyakukba szakadtunk, és nem azért mert a szülők lepasszoltak, hanem mert mi kértük, követeltük, hogy mehessünk, hisz imádtuk őket).

Tudom, sajnos nem ez az általános, de igenis van ilyen is. Hiszem, hogy ők tényleg megtalálták a beteljesedést egymásban és bennünk. Amikor a keresztanyám meghalt, a keresztapum nem maradt magára, még most, évekkel később is itt vagyunk neki, mindannyian a rokonok közül amint lehetőségünk vagy egy kis szabadidőnk van, lejárunk hozzá látogatni, beszélgetni.