Az normális szokás, hogy a szülőszoba előtt tipródik a fél család? (bővebben lent)

Nem kell nekik szólni.

Majd annál nagyobb lesz az öröm, amikor kapják a telefont, hogy megszületett az unokájuk. Dehogy sértődnek meg, ugrálnak majd örömükben.

Nálunk szerencsére senki nem akart kint várakozni, ezért mi szóltunk, hogy megyünk a kórházba. Nem kellett volna, mert anyós 20 percenként telefonált a férjemnek (aki velem volt), hogy mi újság. Hiába mondta, hogy majd ő hívja, ha meglesz a baba. Végül ki kellett kapcsolnia a telefont.

Uhh, tényleg, ebből mekkora balhé volt nálunk!

Nekem mindegy lett volna, ha odajön szurkolni a húgom (egyedül ő lakik velünk egy városban), de a férjem azt mondta, hogy ő nem szeretné, ha bárki is ott lenne kint, mert ha bármi komplikáció adódik, amikor neki ki kell mennie, akkor nem akar ott senkit, akinek magyarázni kell, vagy hallgatni a vigasztalását (onnan jött a téma, hogy előttem egy hónappal egy barátnőmnek súlyos komplikációk adódtak a szülésnél - de azóta minden oké velük).

Aztán szülés előtt két héttel eljött anyám és nagynéném látogatóba, és a férjem mondta, hogy ha beindulna a szülés, akkor nem szeretné, ha bárki is bejönne a kórházba (ezt csak viccelődve, valami kapcsán mondta, nem valami előre megfontolt latolgatásból). Na, ez volt a téma kb. amíg meg nem szültem. Hogy mégis mit képzel ő? Mit gondol, hogy ők nem tudják, hogy hogy kell viselkedni? Vagy miért nem akarja, hogy bemenjenek?

Hozzátartozik a sztorihoz, hogy minden családtagom rend szerint túldramatizál mindent, amikor ultrahangon azt látta a doki, hogy rajta van a köldökzsinór a nyakán, elmagyarázta, hogy a baba még mindig rengeteget mozog, tehát ez pillanatnyi állapot, nem jelez előre semmit. Mi elfogadtuk, de a család ezen nyávogott a szülésig, hogy jaj mi lesz?! Aztán hipotóniával született a kicsi, elmondták a dokik, hogy kezelhető, semmilyen maradandó károsodása nem lesz belőle, a családban meg ilyeneket mondtak, hogy "kár érte, pedig milyen szép kisfiú", meg hogy "mert a gyerek beteg".

Szóval ilyenek miatt mondta a férjem, hogy ha bármi gond adódna szülés közben, neki nem kell senki, aki mellette jajveszékel, és hogy még neki kelljen másokat nyugtatnia.

De tényleg nagyon nagy balhé volt belőle a családban. De végül elfogadták, hogy ezt akarjuk.

Hát, mintha én tettem volna fel ezt a kérdést:)

Nekem is állandó fejtörést okoz, hogy hogyan közöljem a túlbuzgó családdal, hogy nem kell ott ácsorogni a vajúdás és a szülés alatt, majd mi szólunk ha megvan a pici.

Úgyhogy kedves Kérdező ez teljesen normális részedről, hogy így szeretnéd, sokan vagyunk még így szerintem:)

Anyukám már előre jelezte, hogy a megyünk a kórházba neki azonnal szóljunk, mindegy, hogy éjjel van vagy nappal. De én ezt nem akarom, elég nekem a szülésre, a picire meg a férjemre koncentrálni, nem kell nekem oda nagyi meg rokon (anyukám meg amúgy is az a jajveszékelős típus, semmi szükségem a túlzott aggodalmaira).

Hát remélem megérti a család, hogy ne tóduljanak oda, lassan kezdem neki beadagolni, hogy én ezt nem így szeretném...

Jó egészséget Nektek

39 hetes km

Hét nekem ott voltak kinn a folyosón a család, barátok, kb 15en, elég kellemetlen volt, mert nem jöttek a fájások ezért császárral kellett szülnöm, és a nővérke a fejemnél állva folyamatosan azon morgolódott hogy mennyien vannak itt, meg türelmetlenek stb. Ez mind haggyán de mindenkit megkértem hogy miker megnézik a babát utána menjenek el, és hozzám másnap jöjjenek be, ehhez képest mikor kitoltak a műtőből mindenki ott ált felettem, holott igazából senkire nem voltam kiváncsi, úgy áreztem magam mint egy szétvagdalt rongydarabka, pont hozzájuk nem volt kedvem...

Aztán végre felértünk odaadták a kicsit hogy szoptassam meg, erre a kedve nővérke egyszerre beengedett mindenkit, és mindenki azt nézte hogy ott szoptatom a picit, fekve úgy hogy mozdulni se tudtam még az epidurál miatt...

Szóval ha mégegyszer szülök majd valamikor, senkinek a férjemen kívül nem fogok szólni csak ha meglesz a baba...

Én külföldön élek, de ennek ellenére anyukám a lelkemre kötötte, hogy hivjam, ha BÁRMI történi. Ráadásul itt "szokás" a szülöszoba elötti tömeges várakozás és a párom részéröl a család sem kicsi. Ennek ellenére, mikor elment a magzatviz csak Apával mentünk szülni, nem szóltunk senkinek. Úgy voltam vele, ez csak ránk tartozik, az elsö pillanat, percek, órák,...

Soha nem fogom elfelejteni Anyukám hangját, mikor reggel felhivtam, hogy "Jó reggelt Nagyi" :-)Elöször picit haragudott, de aztán bevallotta, ez volt élete legédesebb ébresztöje ;-)

ha lesz kistesó akkor is igy csinálnám ;-)

Egyébként szülés után megkérdezte a szülésznö, hogy szóljon-e valakinek odakint, mi mondtuk, hogy nem kell, erre a szülésznöböl kibukott "végre egy normális pár" :-)

Amikor a tesóm született, ott volt a kórházban a család, barátok mindenki.

Bár anya orvos azon a klinikán(szülésznő), a keresztanyám is és a barátok nagy része is. Ezért egy csomóan bent is voltak(apa, keresztanyák, nagymama, egy-két barát)

A húgomat istápolta szinte az egész kórház. Aranyos volt :)