Elmondaná valaki az egész folyamatot, érzéseit a szülésről, akinek könnyű szülése volt?

Szia.

Este indult be , hajnal 4kor mentem be a kórházba szabályos 4 perces fájásokkal(amit egyébként nem hittem hogy fájások, mert rosszabbat vártam).

Ekkor 2 ujjnyira voltam tágulva, megkaptam a beöntést, még járkálgattam , 6kor mentem be a szülőszobára.

9kor burkot repesztettek, ekkor kicsit erősödtek a fájások, volt hogy mondtam egy jajjt de nem volt vészes.

Így telt el sok sok idő, bár akkor kevésnek tűnt, és délben éreztem hogy nyomnom kell. Szóltam a szülésznőnek, aki közölte hogy jön a baba:D

Kb 5 nyomásra megszületett a lányom, a doki segített, sajnos repedtem kicsit.

Én álmos voltam nagyon, mert nem aludtam előtte ugye. És alig vártam hogy felkelhessek az ágyból.

A férjem nem jöhetett be mert épp járvány volt.

Én még a szülőszobán a megfigyelést is alig bírtam kivárni, már akkor felültem.Amint felvettek az osztályra mentem zuhanyozni.

Remélem a 2.szülésem is ilyen lesz majd.(ha lesz):)

Én nagyon féltem a szüléstől, hiszen csupa véres, "semmihez sem hasonlító fájdalmakról" író rémtörténetet olvastam róla a neten. A kisfiam a pocakomban megérezhette mindezt, mert nem akart elindulni. Túlhordtam 8 nappal, befektettek a kórházba.

Infúzión többször is kaptam oxytocint, mondták, hogy jól reagálok rá. A furcsa az volt, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztem.

Aztán egyik reggel megkaptam a beöntést (nem is fájt, legfeljebb kellemetlen volt egy kicsit), burkot repesztettek, rákötöttek újra az oxytocinra, én meg sírtam, annyira féltem, mert előttem toltak ki egy mamát az újszülöttjével, aki azt mondta nekem: "Nem irigyellek!".

Nem kaphattam enni, nagyon éhes voltam. Rágtam a szőlőcukrot, az volt az egyetlen táplálékom egész nap. Apa és a Nagyi ott volt velem végig, velük beszélgettem, sétáltam infúzióval a karomban, de elmúlt fél nap, és még mindig nem fájt igazán, csak tompa menstruációs görcsöket éreztem. (Pedig állítólag tágultam.)

Délután beraktak egy kád meleg vízbe. Akkorra már a várakozásba fáradtam bele teljesen, és persze az éhségbe is. A víz azonban csodát tett, ellazított, és én elkezdtem "érezni valamit". (Egyre erősödtek azok a bizonyos görcsök, de még mindig bőven az elviselhető kategórián belül maradtak.)

Aztán a szomszéd szobában felsírt egy kisbaba, aki éppen akkor született meg. Én elszégyelltem magam, és megsimogattam a pocakomat. Azt suttogtam a kisfiamnak, hogy én már azt sem bánom, ha nagyon fáj, csak jöjjön ki végre hozzám, mert nagyon szeretném már megölelni. Varázsütésre úgy elkezdtem görcsölni, hogy azt hittem, csillagokat látok... Kikeltem a vízből, átvittek a szülőszobára.

A görcsök közti (egyre rövidebb) szünetekben pihentem. Olyan volt, mintha lebegnék. Örültem ezeknek a fájásoknak, hiszen egyre közelebb vittek a kisfiamhoz. Mire elfogytak a fájások közti szünetek (viszonylag hamar, bár az időérzékemet elvesztettem), addigra a fájdalom átfordult egy teljesen más érzésbe. Ez volt a kitolási szakasz, amitől kiabálni kezdtem, hogy "jön a gyerek!" :) Bejött a szülésznő, és megvizsgált, ami igazolt engem, a gyerek valóban JÖTT.

Feltették a lábaimat a szülőszékre, és ettől kezdve már csak arra kellett koncentrálnom, hogy amikor jön az a nagyon intenzív (nem fájdalmas, de őrjítő) érzés, akkor ne kiabáljak, hanem nyomjak, és lehetőleg ne a fejemet fújjam fel, hanem lefelé koncentráljam az energiákat. Tolási inger, nyomás, szünet, pihenés. Ezek váltogatták egymást. Úgy éreztem magam, mint egy hosszútávfutó, de mire elfogytak az energiáim, apa mondta, hogy "félig már kint van". Erre összeszedtem a maradék erőimet, és már kint is volt! :)

Sírtam, nevettem, megőrültem, elolvadtam, és ő lepisilte a dokit, és üvöltve követelte a mamáját. Ezután odaadták nekem, és én nem hittem el, hogy ez a meleg testű, tökéletes, meztelen kis ember valóban az enyém. Gond nélkül evett, és ezután már sírás nélkül engedte, hogy megfürdessék. Amíg engem varrtak, addig őt apa lefotózta, és elküldött vagy ezer SMS-t a képével, én pedig hisztérikusan enni követeltem, mire kaptam egy túrórudit.

A két órás megfigyelési szakasz után betoltak minket a szobánkba, aztán apa és nagyi elköszöntek, és miután újra megetettem őt is, és magamat is, mindketten elaludtunk (ő a kezemben, az ágyamban, mert nem akartam visszatenni a kerekes ágyába).

Ami az élményeimet illeti: sokkal rosszabb volt rettegni a szüléstől, mint szülni. Egyetlen olyan pillanat volt, ami valóban fájt, a gátvágás, ahol szerintem az érzéstelenítő semmit nem ért. Az azonban tényleg csak egyetlen pillanatig tartott, és bőven alacsony ár volt a fiamért cserébe. Igaz, nem volt nagy baba, de azt hiszem, az élményeim hatására a második babámat már egészen más érzésekkel várom majd. Nincs mitől félni, hiszen egymást segítitek a babáddal, és ha bátor vagy, ő is bátor lesz majd. Életed legszebb élménye lesz az a nap, amikor magadhoz ölelheted, és abban a pillanatban köddé válik majd a félelem, a fájdalom, és egy új élet kezdődik, mindkettőtöknek. :)

Hajnal 4 órakkor kezdődött minden,15perces menstruációs görcsökkel,nem gondoltam semmire,igazából még aludtam 3 órát a görcsökkel.

Aztán olyan 8óra fele már 10percesekre rövidült,akkor már tudtam hogy a kislányom lesz:)

Úgy gondoltam lemegyek sétálni szép nyári nap volt,és még a barátnőmnél kávéztam egyett. Addigra 5 percesekre rövidültem(felhívtam a dokit hogy mennjek e mert nem fáj jobban mint a mensis görcs)

Ő szerinte sietnem kell:)

Felhívtam a páromat és 11 re sikerült beérnünk csak a vicc benne hogy útban a kórház fele 7 percesre állt be:)

Amikor beérkeztem megvizsgáltak fél 12 volt 2 újnyira voltam nyitva,ezután burkot repesztettek,és oxitocint kaptam(sajnos hánytam tőle).

Én nem mondom hogy kellemes volt de lehetett volna sokkal rosszabb is.Az oxitocin sokat erősített a fájásokon nagyon.

Aztán 13:10kor eltűnt a méhszáj és nyomnom kellett

13:15kor megszületett a lányom 2950gramm és 50cm-el:)

Életünk legszebb élménye volt az apukájával!!!!:)

23éves 18hós kislány anyukája

Mire vagy kíváncsi? Szívesen írok privit.

Első lányomnál este 7-kor jött az első fájás, óránként éjfélig. Utána 3-ig 20 percesek, baj beállt 7-8 percre. Hajnali 5-kor felhívtuk a szülészetet, hogy mi legyen, de a nővér szerint a hangom alapján nem szülök, még ráérek.. Vártunk. Reggeliztem, majd 10-re mentem NST-re, még mindig 7-8 percesekkel. A doki haza akart küldeni, hogy főzzek... mondtam, én innen egybe sehova nem megyek! Elküldött sétálni, enni, majd megint NST, de annak már nem lett tökéletes az eredménye, ezért fél 2-kor felvett. fél 3-kor burkot repesztettek, fél 6-re meglett lányom. Csodás volt, rájöttem, imádok szülni. Sokkal rosszabbra számítottam! Egyszerű volt, könnyű, gyors, és nem fájt. Ez más érzés, mint a fájdalom!

Második lányom gyorsabban jött, első fájás fél 6, majd mindjárt 6 percesek, 4 óra mulva már szopizott. Ugyanolyan volt, mint az első, még mindig imádok szülni:-)

Nagyon szomorú, hogy csak a rossz hír a hír. Ha meg is hallod, ne hagyd, hogy eluralkodjon rajtad. De azért én figyeltem a szüléstörténeteket, mert a problémás történetekből is lehet tanulni.

Az én történetem:

2009. júniusban szültem meg a kislányomat, aki egyébként lombikbaba.

Az első 3 hónapban volt minden. Barnázás, vérzés, émelygés, szigorú fekvés a 15.hétig. Aztán a 2.trimeszter csodás volt, bátrabb voltam, mozogtam, jöttem-mentem, néha kicsit izgultam a vérnyomásomon, mert határértéken ugrált, de ez is rendben lett. A 3.trimeszter is könnyen indult, a 36.héten lett nehezebb, akkor hirtelen vizesedtem és még az utolsó hónapban majd' 1 kg-t hízott a gyerek a becslés szerint. De különben tök jó volt végig.

40+1 hétre szültem, spontán. Hétfőre voltam kiírva, kedd reggel bent tartott a doki, mert 1 ujjnyira nyitva voltam, meg terminuson túl voltunk és mivel lombikbaba és van az a folt a veséjén (38 hetesen vette észre uh-n) azt javasolta, másnap indítsunk, hogy mielőbb megnézzék uh-n a gyerek veséjét.

Hát nem így képzeltem...

No, de volt egy csavar, mert du. 4kor még bejött a doki megvizsgálni, ott az asztalon repedt meg a burok, úgyhogy átsétáltunk a szülőszobába.

Hívtam vissza férjemet, egy órája ment el dolgozni a kórházból.

A szülőszobán elvoltunk a párommal (6 körül jöhetett be) vagy 3/4 9ig, akkor ért vissza a dokim. Voltak fájásaim, de elviselhető volt, szerintem azért, mert magasan repedt a burok, így nem "szárazon" vajúdtam.

Ami rossz volt, az az, hogy amikor bementem, halvaszülés zajlott és sokáig kongott az a nagy csend utána. Meg az idegesség, amikor meghallottam a nővéreket suttogni, hogy tumorgyanús a gyerekem... Érdekes, ez most, amikor visszagondolok jobban fáj, ott más volt, meg uralkodtam is magamon, mert a szülésre kellett koncentrálnom.

Ami jó volt: nem kaphattam beöntést :-) na ez utólag volt jó, mert hashajtó nélkül is ment minden a szülés után.

Jó volt a szülésznő, fiatalnak láttam, és tudta mit csinál, legalábbis ez sugárzott belőle. Jó volt, hogy ott volt a férjem, hogy a dokim az volt, aki, mert ettől voltam nyugodt.

16 órakor mentünk be a szülőszobára, 21-kor vette le a buroksapkát a doki, innen van egy kis homály tizenegy utánig, és 23:25kor meglett a lányom, 3 fájásra.

Tudod mi a fura? Arra eszméltem fel, hogy nagyot "rikkant" a doki, hogy a következő fájásnál már teljes erőből nyomjak, mindjárt meglesz a baba. Nem gondoltam, hogy így is tud kiáltani, olyan csendes.

És amikor a lányom kibújt? A szemében még benne volt minden, amit erről a világról tudni lehet. És amikor a hasamra tették, nem sírt. Csak néztük egymást.

Mit éreztem még?

Amikor bementünk szülni, földöntúli boldogságot, amiért ez is megadatott, ennyi év várakozás után.

Amikor fájásaim voltak? Ugyanezt tartottam észben. És mondtam a gyerekemnek, hogy most már mindjárt találkozunk, ügyesek leszünk, igyekszem segíteni neki.

Amikor nyomni kellett? Azon csodálkoztam közben, hogy "jééé, ez nem is úgy fáj, ahogy mondják", meg azon kattogott az agyam, hogy "szem becsuk, levegő benntart és nyooom". Amikor megláttam a lányom? Meghatott, hosszú másodperc volt. Amikor a férjem szemébe néztem? Láttam a megindultságot rajta és valami olyan formáját a szeretetnek, amit elképzelni sem tudtam addig.

Ne félj.

Azért fáj, mert így tud megszületni a gyerek. A kitolás nekem nem is fájt, csak mintha egy baromi nagy szorulásod lenne, olyan. A vágást sem éreztem, a varrást sem, pedig tartott vagy egy órát. Ápold bent a gátsebet majd és pihenj, senkivel ne törődj magatokon kívül, amíg a kórházban vagytok, nekem nagyon jó volt az a pár nap.

Zárj ki mindent és mindenkit, akivel és amivel nem akarsz foglalkozni. Zárkózz be, csak magatokra figyelj. Erre mondjuk készülni kell. És ne félj. Amitől félsz, kérdezd meg mi lehet a legrosszabb, ha bekövetkezik? Mi fog történni? Ha már tudod a választ, nem lesz félnivalód.

Sok boldogságot kívánok Nektek!