Akik nem szeretnének gyereket szülni, miért nem?

Én sosem akartam gyereket, és sosem bántam meg, hogy nem lett.

Kicsi koromban kaptam egy csecsemő formájú játékbabát, de ki nem állhattam, dobáltam, rugdostam. Csak a kisasszony kinézetű babát szerettem, ruhákat varrtam neki, horgoltam rá melltartót, bugyit, fésülgettem, imádtam.

Mikor anyuval sétáltunk, és meglátott egy ismerős nőt a babájával, egyfolytában áradozott, hogy milyen szép baba, jaj de aranyos, de én cseppet sem láttam annak őket. Akkoriban azt hittem, hogyha egy nő eljut egy bizonyos korba, akkor automatikusan gyereke lesz (4 éves voltam), és már előre féltem, hogy mi lesz, ha én is ’anyányi korú’ leszek. Anyu állandóan emlegette, hogy mennyire fájt a szülés, milyen hosszan vajúdott, és hogy baba koromban mellberúgtam, és emiatt azóta is fáj a melle, úgyhogy cseppet sem vágytam megélni azt a fájdalmat, amikkel riogatott.

Ha számára nem megelelően viselkedtem, akkor mindig azt mondta, hogy csak olyan gyereket kívánok neked, mint amilyen te vagy. Ezt fenyegetésnek szánta, de én nem értettem, mert nem éreztem magam rossznak.

Egyszer felnőttként láttam egy filmet, amiben egy anya úgy búcsúzott el a lányától, aki messze költözött tőle, hogy legyenek gyerekeid, mert az hatalmas öröm. Elbőgtem magam, hogy nekem az anyám miért nem mondott soha hasonlót.

Anyámról tudni kell, hogy nárcisztikus, vagyis a gyerekkorom tele volt sérelemmel, amiknek a feldolgozatlansága miatt kamaszkoromtól szociális fóbiás voltam. Ez később depresszióval társult, és már csak azért sem akartam gyereket, hogy bármikor itthagyhassam ezt a világot. Abortuszom is volt, pont emiatt, de később mondták, hogy amíg tartott az altatás hatása, egyfolytában zokogtam, és így is ébredtem föl. Volt a szemben lévő ágyon egy siketnéma nő, aki kedvesen, kérdően nézett rám, odahívtam, hogy megölelhessem, de beszélni nem tudtam a miértekről.

Ha lett volna gyerekem, nem bírtam volna elviselni, hogy anyám hatása alá kerülhet, és jogot formálhatna a láthatására, és emiatt nekem is sűrűbben kellene látogatnom, vagy ne adj isten, egyedül kellene vele hagynom.

A férjemnek, mikor összekerültünk, már az elején megmondtam, hogy nem akarok gyereket. Először úgy volt, hogy majd segítek neki olyasvalakit keresnie, akitől lehetne, és akkor majd szétmegyünk – akkor még nem voltunk házasok, és a meg nem született gyerek is az övé volt – de aztán engem választott, mert rájött, hogy neki sem való. Őt nagyon sűrűn verték, nem beszélhetett, ellenkezhetett soha büntetés nélkül, és irígyen nézte, ha egy gyereket szabadon neveltek és minden meg volt neki engedve, akár még vissza is beszélhetett. Ilyenkor a bántalmazott kisfiú szemével tudta csak megélni a szituációt. Az emlíett okok miatt a hisztiző gyerekek is iszonyúan idegesítik, úgyhogy jobb is, hogy nincs gyerek, amit ő sem bánt meg soha.

Igazából egyikünk sem nőtt föl igazán, és olyan gyerekes dolgaink, szokásaink vannak, amiken mások csak csodálkoznának, és amiket egy gyerek mellett nem engedhetnénk meg magunknak. Mi egymás gyerekei és egyben szerető szülei vagyunk, és igyekszünk megadni egymásnak azt a sok elmaradt ölelés, szeretgetést, cirógatást, amit nem kaptunk meg gyerekkorunkban.

32 éve vagyunk együtt és még mindig szerelmemnek szólít.

Mert feleslegesnek tartom

Tökéletesen boldog vagyok a férjemmel. Akkor és oda megyünk amikor ahová csak akarunk. Nem kell napi 24órában egy hisztiző kis magatehetetlen lény körül ugrálnom és kiszolgálnom. Egyébként még egy baktérium vagy egy patkány is csak ideális körülmények között szaporodik,ami pedig most van,az egyáltalán nem az. Nincs egészségügy(tehát maga a szülés is egy tortúra),oktatás,semmilyen szociális háló.Ellenben van lakhatási válság,hiperinfláció,szemét hulladék minőségű tömeggyártott étel és 8milliárd ember a bolygón

Nem érzem szükségét az eszetlen szaporodásnak