Milyen hangulatod volt közvetlenül szülés után, és a kórházban töltött idő alatt?

Fiamnál igen, lányomnál nem.

Fiammal repdestem az örömtől, fel sem tudtam fogni, hogy lehet ekkora csoda. Imadtam minden percét.

2 és fél évre rá szültem a lányomat.

Ott ugy voltam, tudtam, hogy az enyém, hogy szeretem. De mégsem úgy. Hibaztattam magam, hogy a fiam otthon vár, hogy fele annyi időm nem lesz rá, stb...

3 hétig tartott ez az érzés.

Azota meg ha eszembe jut, elcsodálkozok, hogy érezhettem ilyet. Imadom mind a kettőjüket.

3mult picivel a nagy, 7 hónapos a kicsi)

Dehogy jött. Tettem a dolgom túlèlő üzemmódban.

Az elsőnél teljes kétségbeeses

Másodiknál ment minden rutinosabban

Harmadiknál a kórházban minden rendben volt # itthon viszont az első pár nap ha gáz ha nem volt bennem egy érzés hogy biztosan akarom én ezt? A nagyok veszekedtek kiabáltak en fáradt voltam fájt mindenem... (Ez kb 3-4 nap volt)

Azóta 3 hetes a kicsi és most kezd nyilni neki a világ, nézelődik, alakul a napi rutin

Napról napra alakul a szerelem felé is

Nem.

Szülés után amikor a hasamra rakták úgy éreztem magam, mintha egy olyan rokonnal találkoznék akiről csak hallottam addig, de sosem láttam pl. mert külföldön élt.

Aztán jött a sok sírás, akkor kétségbe estem. Majd egyre enervàltabb lett és besárgult, a kék fény alatt már a világ legszarabb anyjának éreztem magam. Tele voltam kérdésekkel de a csecsemősök leráztak. Az orvosokat csak a rutin vizit eredmény érdekelte. Már sírtam is a végén, annyira kétségbeestem. Mire kikerültem a kórházból már totál inkompetensnek éreztem magam, elvesztem a különféle tanácsokban utáltam az életem, utáltam magamat. Sokszor sírva szoptattam és még szomorúbb voltam, amikor pótlást kellett adnom neki. Úgy éreztem még erre sem vagyok képes.

Nagyon rossz volt. Alapból egy érzelmi hullámvasúton ültem, aztán jót tett a csecsemősök közönye vagy rámripakodása.

Az otthoni idősek sem segítettek, mert ugyan ők jót akartak, de a régi berögződésekkel épp nem segítettek rajtam "vizes a tejem", "még mindig sárgás előtej jön pedig màr rég fehérnek kéne lennie" ez nem elég tápláló a picinek. "a mérleg szerint nem eszik eleget", "nem hagyhatod órákat a melleden van más dolgod is" stb.

Nem kívánom vissza azt az időszakot. Az borzalmas volt. Szültem volna inkább minden nap.

Első baba, nehéz szülés után. Nem jött azon nyomban. Nagyon imádtam őt magát, de a kórházi tartózkodást nehezen éltem meg, első baba lévén gyomoridegem volt minden nyekkenésére, hogy vajon mi a baja, 3 nap alatt sztem 5 órát ha aludtam összesen egy 26 órás vajúdás+szülés után akkor sokat mondok, és nagyon fájt a gátsebem is. Otthon is még sokat sírtam, hogy biztosan nem vagyok neki elég jó, mindent elég jól csinálok-e, féltem, hogy a férjem is olyan ócska rongynak lát-e,mint amilyennek én éreztem magam stb. :D (ami persze nem így volt)

Kb.1 hónapos volt, mikor már tényleg minden nehézségével együtt rózsaszín köd borított, azóta meg napról napra szerelmesebb vagyok.

Először mindkettőnél megkönnyebbülés, hogy végre kint van, mert sajnos volt több komplikáció a terhességeim végén, szétstresszeltem már magam, mire császár mellett döntött az orvosom. Ez mindkettőnél így zajlott, szóval az első érzésem egy nagy megnyugvás volt, hogy ok, kint vannak, már nem lesz bajuk.

Az első gyerekemnél további megkönnyebbülés követte, hogy nem is olyan nehéz ellátni a babát, hát megy ez nekünk (előtte meg voltam róla győződve, hogy én leszek az a balf*sz, aki sose tudja majd, miért ordít a gyereke :D).

A másodiknál szintén a megkönnyebbülés, hogy kint van, egészséges, vége a terhességnek végre. Aztán a béke és boldogság, már nem izgultam, mert tudtam, hogy el tudom látni, csak boldogan és nyugiban babáztam, igyekeztem minden pillanatot kiélvezni, mert tudtam, hogy többet már nem élem ezt át, nem lesz több gyerek.

És igen, szerettem őket azonnal, rögtön tudtam kapcsolódni, kötődni mindkettővel, úgyhogy nekem az egész szülés, kórház, gyermekágy tök boldog időszak volt. Egyedül annyi, hogy a kórházból azért mentem volna már haza, hiányzott a férjem, meg a második szülésnél a lányom.