Apás szülés pro-kontra véleményekre lennék kiváncsi. Kinek hogy zajlott és pozitiv vagy negativ lett a férfi benyomása utána?

Az én férjem miattam fog bejönni, mert amíg arról beszéltünk h inkább egyedül leszek, napokig sírtam a félelemtől éjszakánként.

Egyszer lebuktam h sírok, pedig nem akartam h lássa, nehogy kényszerítve érezze magát.

Akkor azt mondta, hogy nem fog egyedül hagyni, be fog jönni mert fontos neki, hogy segítsen nekem.

Mondtam neki h nem akarom h rólam és a babájáról az legyen az első gondolata, hogy undorítóak vagyunk.

De azt mondta, ettől ne féljek, nagyon régóta akarta már a babát és engem is jobban szeret annál, hogy örökre megundorodjon tőlem azért, mert esetleg undi dolog történik velem.

#13

Én pont ezért szeretném ha bent lenne velem, mert ilyen megtörténhet.

Nem tudnék ugyanúgy nézni a férjemre, ha életem legkiszámíthatatlanabb, legnagyobb rettegéssel és rémülettel teli, elképzelhetetlenül fájdalmas eseményén hagyna egyedül a saját lelki világát szemelőtt tartva és nem törödve az enyémmel.

De még így is azt gondoltam, hogy inkább nézzek én rá más szemmel örökre és legyen bennem tüske egész életemben, minthogy ő nézzen rám másként vagy a gyerekére. Én tudom magamról h fel fogom dolgozni, soha nem lesz már ugyanaz, mint előtte, de én le fogom tudni magamban rendezni a törést.

Szerencsére ezen már nem kell aggódnom, mert úgy döntött h kiáll mellettem, de bennem is volt nagyon félsz h mi lesz ha ő megváltozik.

Bent volt a férjem, rábíztam a döntést, és így döntött. Rengeteget segített a vajúdásnál, segített elviselni a fájásokat, elkísért zuhanyozni, támogatott, ölelt, tudtam belé kapaszkodni (lelkileg és fizikailag is). Adogatta a szőlőcukrot, itatott, fogta a hánytálat. Nem is nagyon piszkált minket a szülésznő. Nagyon sok erőt adott a jelenléte, hogy 100%-ban rám figyelt. A kitolásnál fogta a kezem, az utolsó 1-2 tolás már nagyon fájt, ott kicsit habzott a szám, láttam a szemén a rémületet, aztán a kába boldogságot, mikor meglátta a picit. :) Utána nagyon szép aranyóránk volt hármasban.

Nekünk összességében jó élmény volt, abszolút azt éreztem, hogy mind a ketten küzdünk a babáért. Vér, nyák, bekaki, bepisi? Én már nem tudom mi volt ott, de bírta, azóta csak még jobb a házaséletünk. De ehhez kellett az, hogy az ő döntése legyen, s amennyire tudjon, felkészült legyen lelkileg. Nekem rengeteget adott a jelenléte.

Nem lehet pro kontrát írni úgy, hogy nem ismerünk :)

Mindenkinek más tesz jót. Én pl teljesen megbíztam a kórházi személyzetben mindkét szülésnél, higgadtak, profik voltak, nekem ez nyújtotta a biztonságot. Egyáltalán nem szerettem volna, hogy jelen legyen a férjem, fel sem merült. Mondjuk én nem az "élményt" tartottam szem előtt, hanem hogy biztonságban megszülessen a baba, az oda vezető út nekem mindegy volt.

Az aranyóra közös eltöltéséhez viszont ragaszkodtam, az már tényleg élményszámba megy:)

De nyilván mindenki más..

Őszintén szólva, én a szülés után leültem a férjemmel megbeszélni az egész szülésemet, mert az adrenalin, illetve a fájások miatt nem sok mindenre emlékeztem.

Elmondta, hogy mi hogy történt,a gátmetszést, amikor a végső nyomásnál kibújt a baba. Ő hol a fejemnél volt és a tarkómat előre nyomva segített a nyomásban, itatott, beszélt, hol pedig a lábam között a doki és a szülésznő mellett figyelte az eseményeket. Elvágta a köldökzsinórt, megnézte a méhlepényt és a kislányunk mérésénél is ott lehetett..

Szó mi szó, én megkérdeztem tőle, hogy nem változtam meg a szemében, hiszen látta hogy a hüvelyem hogy tágult, meg azt a sok vért, meg ahogy vartak.. Azt mondta, jó nagy hülye vagyok hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy esetleg már nem kíván vagy undorodik tőlem. Hiszen szültem neki egy gyereket, és neki ennél nagyobb boldogsága nem is lehetne. Az meg hogy ott a fájdalom mit hozott ki belőlem (vajúdás alatt 3x hánytam össze magamat, a szülőszobán pedig összesz*rtam magamat a fájdalomtól meg a nyomástól) az teljesen természetes volt.

A szülés után személy szerint attól is féltem, hogy ha esetleg meglátja a gátmetszésemet vagy a meg nyúlt hasamat mit fog szólni. Konkrétan ő nézte meg hogy hogy áll a sebem, a hasamat pedig mindig megpuszilja. Mindig azt mondja, hogy egy anyának sosem szabad szégyelnie a stiáit, mert ezek mutatják,hogy gyermeket szült.

Persze nem vagyunk egyformák, mindenki másként áll ezekhez a dolgokhoz. Hála istennek a férjemnek ez volt a véleménye, amit fent leírtam.

Üdv, egy 2 hónapos kislány anyukája