Létezik, hogy a szüléshez való hozzáállás családon belül tovább megy?

Hülyén tudtam megfogalmazni a kérdést, ki is fejtem bővebben.

Anyámnak a szülései számára traumatikusak voltak, még a mai napig is pedig lassan 30 éve volt az utolsó. Bátyám születése után majdnem elvérzett, mert a méhlepény kis darabja benne maradt. Azt hitte a csapot nyitották meg mire ráeszmélt, hogy nem hanem belőle ömlik a vér. A doki fiatal kezdő volt, látta a rémült tekintetét, de sikeresen megoldotta. Velem se kellett volna sok, hogy mindketten ott maradjunk. Naponta járt uh-ra aztán a magzatvíz egyszer csak eltűnt. Befektették, burkot repesztettek, magzatvíz nem jött. A doki ennek ellenére elment műteni. Aztán utolsó pillanatban esett be. Kiderült, hogy megittam a vizet ezért elvittek gyomormosásra. Anyám napokig teljesen kiborult, senkit nem akart fogadni.

Mikor az volt, hogy befekszem a kórházba akkor jobban parázott a szülésemtől mint én magam. Nagyon féltett, sírt. Mondhatom, nekem ez nem hiányzott, nem könnyítette meg a helyzetem. Teljesen olyan érzésem volt, hogy az fog eldőlni a következő napokban, hogy vajon túlélem vagy nem. Soha nem volt jóslófájásom, nem vajúdtam, nem tudom milyen a fájdalom szüléskor. 2x próbáltak indítani tablettás méhszájérlelővel, de nem történt semmi. Végül a 41. héten megcsászároztak. Őszintén titkon reméltem, hogy császár lesz, nem akartam hüvelyit, féltem attól, hogy bármiféle komplikáció léphet fel ami akár maradandó is lehet.

Lehetséges, hogy tudatalatt az egész kihat rám? Hisz semmi jele nem volt annak, hogy szülni akarnék.